A mű a tavalyi Tompa pályázaton első helyezést kapott.
0. teljesen sötét van, éjjel 2 óra körül
halk zene, majd hirtelen egy kis gyér fény, valószínűleg közvilágítás, mert látjuk, hogy egy néptelen köztéren vagyunk
a derengő fény csak egy nőt világít meg: 20-30 éves körüli nő, nagyon rövid, barna hajú, elegáns ruhában, bizonytalanul lépked eltompult tűsarkain, nem egyértelmű, hogy részeg, vagy csak nagyon fáradt
az utca szinte néptelen, de a filmszínház előtt, a buszmegállóban emberek ácsorognak, most rájuk vetül a fény
nem néznek a lányra, beszélgetnek
ő csak sétál, majd megkapaszkodik egy lámpaoszlopban, megpihen, összegörnyed,
lefelé néz, de most hirtelen egyenesen a közönségre, ajkán félmosoly
majd le akar sétálni a színpadról, a lépcsőben megbotlik, abban a pillanatban fülsiketítő fékcsikorgás, majd hirtelen sötét.
Narráció (ugyanaz a lány, de már idősebb)
Ebéd után mindent feljegyeztünk a naplómba, hiszen valahogy mégiscsak dokumentálni kellett az eseményeket. Azt akartunk, hogy maradjon valami utánunk, ha minket esetleg eltesznek láb alól. Másfelől viszont azért nem vittük túlzásba, elvégre mégiscsak veszélyes lett volna annyi feljegyzést készíteni. A legtöbb új infót 9 éves agyunk egyébként is rögtön elraktározta. Meg nem is nagyon volt még más a suliban, amire fontos lett volna odafigyelni, így minden időnket az ügyünknek szentelhettük.
Azt hiszem, harmadik osztályban indult be igazán a dolog! Utólag azt mesélem, hogy akkoriban nehéz időszakon mentem keresztül. Mondjuk ezért teljes mértékben én voltam a felelős, és ez pont jó volt így! Azt gondoltam, mindenkinek kell egy nehéz időszak az életében, amit utólag mesélhet majd a barátainak, vagy megvitathatja a családdal, hogy “Igen, ez nem volt könnyű akkor!”. 9 évesen úgy voltam vele, hogy épp itt az ideje egy ilyen rossz évnek. Már csak találnom kellett valami zavaró tényezőt, amivel fizikai és/vagy lelki egészségemet felboríthatom egy időre, csakhogy még egy kis plusz törődést csikarjak ki szerencsétlen környezetemből. Jó, tényleg nagy szemét voltam akkoriban.
Mivel nem találtam semmi olyan tényezőt az életemben, ami miatt egy gyerek ki szokott borulni (elveszett kedvenc játék, rossz jegy, rossz kaja a menzán, gonosz testvér, meghalt rokon, válófélben lévő szülők) maradt a színlelés.
Úgy kezdtem, mint minden normális gyerek. Kisebb koromban tényleg sokat fájt a torkom, ezért először ezt a kártyát játszottam ki. El is hitték, végül az anyukám vagy az apukám berohant értem a suliba, a tanár mindenki szeme láttára kikísért, kedves volt, készséges és jobbulást kívánt. Egy osztálytársam, akivel azelőtt és azután sem beszéltem soha, még kártyát is küldött a házival, amire ezt írta: Jó bulást!
Mindegy, a lényeg, hogy ez bevált egészen addig, amíg a szüleim el nem cipeltek a gyerekorvoshoz, aki persze azonnal átlátott rajtam, közölte a szüleimmel, hogy kutya bajom, pihenjek néhány napot, aztán vissza a suliba!
És ez elindított egy lavinát. A torokfájás után jött a hasfájás, mert azt nem lehet kivizsgálni. Innen egyenes út vezetett a vakbélgyulladáshoz, mert azt pechemre mégis ki lehetett és szegény aggódó szüleim nyilván a legrosszabbra gondoltak. Mikor ez is kifújt, jött a hasmenés és a hányás. Utóbbit elég nehéz lett volna színlelni és nem voltam elég tökös ahhoz, hogy undorító műhányást keverjek magamnak nutellából, vízből és répából, amit egy nagyon ártalmas gyerekeknek szóló könyvben olvastam.
És mikor kezdtek fogyni a lehetőségeim (egyszer még a szívemre is panaszkodtam, na azzal talán tényleg túllőttem a célon) hirtelen bevillant a tuti ötlet és kezdődtek az ájulások. Na ebben találtam igazán magamra! Minden volt, tesióra utáni rosszullét, miután 100 oda-visszát futottam ingafutásnál, csakhogy lekörözzek mindenkit és utána színpadiasan rosszul legyek a teremben. Azt hiszem tudat alatt valamikor itt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a színészi pályát válasszam.
A következő kamu szédülésemnél viszont kicsit elvetettem a sulykot. Az alsóbb évfolyamoknak épp tartott az anyák napja, mikor a mentőautó leparkolt az iskola felhajtóján. És én már tudtam, hogy túlságosan beleéltem magam a szerepembe, amit aztán később és azóta is sikeresen alakítok. De nem volt visszaút.
A 112-t egyébként apám hívta. Ott feküdtem a karjában (persze semmi bajom nem volt) ő meg közben a mentőket tárcsázta és akkor ránéztem. Próbálom visszaidézni, mit láttam, bár a szememet félig csukva tartottam, ahogy azt ilyenkor illik, de azért még így is láttam. Iszonyú fásult és szomorú volt az arca, gyengéden simogatott, éreztem, hogy a keze remeg. Ez akkor nem jutott eszembe, de valahogy így simogathatta akkor őt is. Csak akkor ő már halott volt.
6.
- tipikus pesti bérház, egy ajtó
megpillantjuk Zolit, ahogy felér az emeletre, megáll az ajtó előtt, becsönget, toporog
semmi válasz, megint csönget, majd elkezd kopogni az ajtón, egyre többet, végül már dörömböl
-Évi, Évi bent vagy? Ma sem jöttél dolgozni, mi van?
mivel nem kap választ, egy ideig áll, benéz az ablakon, de látja, hogy rács van rajta, végül megfordul, és menni készül
lassan nyílik az ajtó
Éva néz ki a résen, nem nyitja ki egészen
szeme karikás, de elegánsan van felöltözve (lásd: első jelenet) nem szólal meg
Zoli megfordul, visszalépked, nem siet
-Mi van veled? Rosszul nézel ki.
– Van velem valaki.
-Ki? Pál?
–halkan: Nem, a Naga.
– A Naga?
-Igen.
-De hát nem szakítottál vele?
-Most újra összejöttünk. Örülsz neki?
-Igen, persze, ha ő boldoggá tesz téged.
-Azzá tesz.
-Jó. De valamikor be kéne jönnöd a céghez, aláírni néhány papírt.
-Persze Zoli, bemegyek, de most mennem kell.
-Oké, én is megyek, csak beugrottam. lenéz Éva lábára Mi van a lábaddal?
-Nem tudom, kicsit fáj, biztos bevertem valahová.
-De nem bántottak, ugye?
-Nem, dehogyis. Majd elmegyek orvoshoz. Mennem kell.
-Jó, na szia!
az ajtó becsukódik, látjuk Zolit távolodni
Zupkó Aliz Lola
