Az emberiség több tízezer éve figyeli az éjszakai égboltot. Már az ókorban is rengeteg feljegyzés született a csillagokról, a legrégebbi ismert csillagtérkép pedig több mint 32 000 éves. Ahogy telt az idő, az embert egyre inkább foglalkoztatta, hogy mégis mi lehet az űrben. A huszadik századra, a technika rohamos fejlődésével párhuzamosan az űrutazás egy elérhetetlen álom helyett valós lehetőséggé vált. Hirtelen az embernek megvoltak az eszközei ahhoz, hogy végre eljusson oda, ahol korábban csak könyvek főhősei jártak – a világűrbe.
A huszadik század elején sok rakétaelmélet született, amelyek mind azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy hogyan lehet egyáltalán bármit az űrbe juttatni. A legfontosabb elméletek az orosz Ciolkovszkij, az amerikai Goddard és a német Oberth nevéhez köthetők. A három tudós nemzetisége elég jól leírja a második világháború végéig fennálló helyzetet az űrkutatásban: ezek az országok álltak az élen.
Miután kitört a második világháború rengeteg német tudós menekült Amerikába a jobb lehetőségek reményében. A világháború során a németek által eredetileg hadászati célokra kifejlesztett V-2 rakéta erős alapot teremtett az űrutazásnak – nem csak a németek számára, hanem az amerikaiaknak és a szovjeteknek is. Az űrkutatás egyik legnagyobb német zsenije, Wernher von Braun a világháború után került az USA-ba, ahol aztán évtizedekig dolgozott. Az későbbi Apollo űrhajókat a Saturn V nevű óriásrakéta juttatta a Hold térségébe, amit ő tervezett. Érdekesség, hogy az egyik kollégája, a magyar Kármán Tódor, a hiperszonikus áramlástan úttörője gimnáziumi tanulmányait a Trefortban (akkor: A Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló Főgymnasiuma) végezte.
Az 1950-es és ’60-as évek az amerikai-szovjet űrverseny szellemében teltek. Mindkét országban rohamosan fejlődött a vadonatúj tudományág, és gyakran lehetett újabb és újabb áttörésekről hallani. Eleinte a szovjetek sokkal sikeresebbek voltak, az első igazán fontos mérföldkövet is ők érték el hamarabb: 1957 októberében sikeresen Föld körüli pályára állították a Szputnyik-1-et, az első műholdat. Alig egy hónappal később, szintén a szovjetek lőtték ki az űrbe Lajkát, a kutyát, aki az első élőlényként jutott el a világűrbe. Néhány évvel később, 1961-ben Jurij Gagarin volt az első ember, aki kijutott az űrbe, ahol 108 percet töltött. Ezalatt egy Föld körüli pályát teljesített, majd épségben visszatért a Földre.
Ezek után az események rohamosan felgyorsultak, és az amerikaiak is újult erőre kaptak amikor az akkori elnökük, John F. Kennedy 1962-ben kijelentette, hogy még az évtized vége előtt embert juttatnak a Holdra.
Mindkét nemzet hosszasan készült a Hold meghódítására. Az akkora már létező NASA az Apollo-küldetések keretében próbálta elérni ezt a célt, azonban a program kezdete nem nevezhető simának, mivel az Apollo-1 teljes legénysége elhunyt egy balesetben egy földi gyakorlat során. Az szovjetek is próbálkoztak, azonban mikor már majdnem úgy tűnt, hogy sikerült olyan űrhajót építeniük, ami képes lett volna a holdraszállásra, az egy kísérleti landolás során felrobbant, ami egyértelműen jelezte az alkalmatlanságát emberek szállítására. Újabb érdekesség, hogy az egyik szovjet kísérlet keretében a Holdat megkerülte két teknős, akik aztán sikeresen vissza is tértek a Földre.
Az Apollo-küldetések a nehéz kezdet ellenére teljes sikerrel végződtek: az Apollo-8 volt az első űrhajó, amely emberi legénységgel megkerülte a Holdat, majd 1969. július 20-án Neil Armstrong (az Apollo-11 parancsnoka) a Hold felszínére lépett. Ezek után még öt misszió során tudott sikeres leszállást végrehajtani a NASA, azaz eddig összesen tizenkét ember járt a Holdon.
Miután sikerült a holdraszállás, az amerikaiakat már sokkal kevésbé érdekelte az űrkutatás kérdése, és ezzel párhuzamosan egyre jobban zavarták őket az ezzel járó óriási összegek. A NASA új tervet készített: legyártott hat darab űrsiklót, hogy azok az újrahasznosítható részeik miatt nagyban csökkentsék az űrutazás költségeit. Ez azonban nem vált be, ezért 2011-ben, 30 év után hivatalosan is véget ért a projekt. A program során a hét űrrepülő közül öt repült, összesen 135 alkalommal. A projekt ideje alatt két űrrepülő semmisült meg balesetben: a Challenger (1986-ban) és a Columbia (2003-ban).
Először az oroszok próbálkoztak egy űrállomás építésével, ahol emberek hosszabb ideig tudtak az űrben maradni és kísérleteket tudtak végezni. Az első űrállomás neve Szaljut-1 volt, amit az amerikai Skylab követett, aztán pedig egy újabb orosz állomás következett, a Mir. Az 1970-es évekre az amerikaiak és oroszok kezdtek az együttműködés felé hajlani, ami 1998-ra a Nemzetközi Űrállomás megépítését eredményezte. A projekt öt űrügynökség együttműködésének eredménye: az amerikai NASA, az orosz Roszkoszmosz, az Európai Űrügynökség (ESA), a Japán Űrügynökség és a Kanadai Űrhajózási Hivatal. Az űrállomáson 2000 óta folyamatos az emberi jelenlét, már több mint 270 ember járt ott. Az űrállomás a NASA utolsó publikált tervei (2023. szeptember) szerint legalább 2030-ig használatban marad. Akkor, vagy amikor az űrállomás többé nem elég biztonságos (hiszen addigra több mint 30 éve az űrben lesz) az öt űrügynökség közös felelőssége lesz biztonságosan deorbitálni az állomást, azaz elirányítani a Földtől, hogy semmiféle balesetet ne okozhasson.
Nagyjából itt tart ma az emberi űrutazás. A fent felsorolt emberi legénységű küldetések mellett több bolygóra küldtek már az űrügynökségek felfedező robotokat, valamint a Voyager-1 és 2 a Naprendszert is képes volt elhagyni. Napjainkra Elon Musk SpaceX nevű cége egyre elérhetőbbé és megfizethetőbbé teszi az űrutazást, mivel az űrrepülői gyorsítórakétái visszaszállnak a Földre, és ez nagyban csökkenti a költségeket.
A NASA ismert tervei a jövőre vonatkozóan három részre bonthatóak: az űr robotikai felfedezése, újra embert juttatni a Hold felszínére és eljutni a Marsra. Az új holdraszállást az Artemis projekt keretein belül szeretnék megvalósítani, és terv szerint 2026-ban landolna újra ember a Holdon. Ez a program részben azért is született, hogy tesztelhessenek bizonyos technikákat, amik a Marsra jutásban segítenének. A NASA ezt a célt a 2030-as években szeretné elérni.
Elképesztő belegondolni, hogy csupán száz éve ezek a célok elképzelhetetlenek voltak, és csupán egy elrugaszkodott sci-fi könyvben történhettek volna meg. Robert Goddard, a rakétaelméletek egyik legfontosabb megalkotója gondolatával zárnám ezt a cikket: „Többször bebizonyosodott már, hogy a tegnap álmai a ma reményeivé válnak, hogy holnap már realitássá legyenek.”
Hernádi Boglárka
források: https://www.britannica.com/science/space-exploration/History-of-space-exploration
http://news.bbc.co.uk/2/hi/science/nature/2679675.stm
https://www.nationalgeographic.com/science/article/future-spaceflight
