Ez a történet valahol az Amerikai Egyesült Államokban játszódik, és bizalomról, valamint egy megható barátságról szól. Elmesélem Neked, ha érdekel tarts velem.
*
Este volt, a hold fénye betöltötte a tisztást, amelyen egy fekete ló álldogált.
Az erdő csendje változatlan volt, mégis, valami kimondhatatlan dolog megváltozott. Valami nagyon fontos, és visszafordíthatatlan. A paripa ezt megérezte. A csend nem a régi csend volt, nem az a nyugodt csend, nem, ez inkább amolyan vihar előtti csend volt, olyan csend, ami után valami nagyon rossz fordulat következik.
Hallotta a többi ló monoton legelészését, az alvó csikók szuszogását. A távolban ropogás hallatszott, bár láthatóan a többi állat nem vette észre ezt.
Hátracsapta a fülét az orrlyukai kitágultak, a szeme éberen figyelt. Idegesen kapart, járkált, a ménes többi tagja érdeklődve nézett rá, nem értették mi van vele. De ő tudta, pontosan tudta, érezte minden egyes porcikájában. A változás, mely gyökeresen átformálja az életét, egyre közeledett …
*
Szomorúan, lehajtott fejjel lépdelt a négy lovas mögött, kik jókedvűen diskuráltak, nevetgéltek és egy kulacsot adogattak át egymásnak, amiben valami keserű szagú ital volt.
A fekete paripa hirtelen felkapta a fejét. Távolról egy halk, kétségbeesett, már– már segélykérő hangot hallott. Talán az egyik társa volt az? Nem, ez nem a ménese valamely tagja volt, ez egy egészen más, szomorú nyerítés volt, és egy olyan lótól származott, akinek megtörték az akaratát. A szíve akaratlanul is összeszorult. Megpróbált válaszolni a lónak, de mivel az emberek bekötözték a pofáját, így csak egy halk, csüggedt nyöszörgést tudott hallatni.
Az emberek persze meghallották, és kinevették sikertelen próbálkozásai miatt.
Ekkor rájött, hogy ezek az emberek már elvesztek, tetteik és gondolataik már a gonosz mély szakadékába rántották őket, ahonnan nincs visszatérés, tudta, valami nagyon rosszat akarnak tőle, ami ellen, ha túl késő lesz, nem tehet semmit. Sunyított, megpróbálta kihúzni a fejét az erős kötélből, de az nem engedett, kirúgott hátra, de ez sem használt, az egykor erős mén még mindig a kötél és az emberek foglya volt, s tudta mindhiába próbálkozik, egyedül nem fog előrébb jutni. Ha nem érkezik hamar segítség, akkor bizonyára ő is a másik ló sorsára jut. A tűző napon a hosszú hegyvonulat kavicsos ösvényei miatt gyorsan fogyott az ereje, és az ellenállás is sokat felemésztett belőle, lassan érezte, hogy lábából kiszökik az erő. Hallatott még egy halk, elcsigázott nyerítést, majd a szomjúságtól elvesztette az eszméletét, és fáradtan összezuhant…
*
A vásár tele volt haraggal, várakozással, fáradtsággal, bánattal, félelemmel, érdeklődéssel, tudatlansággal, vágyakkal. A ló még mindig nagyon erőtlen volt mikor felébredt, hangokat hallott, de úgy érezte, hogy azok egy teljesen másik világból származnak, és csak halk duruzsolásként jutnak el hozzá. Mindenhol elmosódott, színes foltokat látott, nem tudta hol van, és azt sem tudta hogyan került oda, csak egyetlen dolgot tudott, amit az ösztönei súgtak
neki: – Menekülj! – el kell tűnnie innen, mert bármi történik is vele, az nem jó dolog lesz.
Majd hirtelen kitisztult a látása, a hallása, olyan volt ez, akár egy hangrobbanás, mint amikor a víz felszínére kerül. Tisztán látott, mindenhol színes ponyvák, bódék, itt– ott gyerekek szaladgáltak, és különböző dolgokra mutogattak. Volt egy síró kislány és néhány nagyobb, unottan a távolba révedő fiatal is.
A fejében egy hang súgta neki: – Emlékezz! – és ő emlékezett, már tudta, hogyan került ide, és hogy mi történt vele, ahogy felelevenítette az elmúlt pár nap eseményeit, megtelt félelemmel, haraggal, türelmetlenséggel, várakozással, de legfőkébb újra szabad akart lenni…
*
Örült, hogy végre elkerült arról a rémes helyről, ami tele volt ismeretlen személyekkel, hangokkal, szagokkal.
De egyben félelmet is érzett, mert nem tudta mi fog történni vele. Az ösztönei változatlanul azt súgták: – Menekülj! Fuss ahogy csak bírsz! – de mégsem tehette, nem volt rá lehetősége, az emberek minden szabadulási próbálkozását elhárították, meg akarták törni az akaratát, ezt nem hagyhatta.
Az emberek egy kis, szűk helyre zárták, melynek levegője fülledt volt, s érezte, hogy nem ő az első ló, aki itt járt, érezte a többi ló szagát, és mintha az állandó félelmet is érezte volna a levegőben. Ki akart szabadulni a szűk helyről, a falat rugdosta, de hiába. Az orráig sem látott, mivel korom sötét volt, a tájékozódási képességét is teljesen elveszetette. A levegő egyre fülledtebb volt.
Hirtelen hangos berregő hangot hallott, és úgy érezte kirántják a talajt a lába alól, a fején lévő kötél megszorult, belevájt a húsába. Nagy nehezen talpon maradt. Legutóbb kiscsikó korában volt ilyen vele, mikor megpróbált lábra állni. Még mindig olyan volt, mintha a talaj mozogna a lába alatt, s ez az érzés hosszú percekig tartott, melyek lassan órákba folytak, és mire úgy érezte, a mozgás megszűnt a lába alatt, már másra sem vágyott, csak arra, hogy újra biztos talajt érezzen a patái alatt. A hátáról és a nyakáról fehér tajték folyt le a hasa aljára és a szügyére.
Pár pillanat múlva hangos csattanást hallott, mire összerezzent, beszéd ütötte meg a fülét, majd hirtelen a szemének szokatlan, vakító fény vette körül, így kénytelen volt hunyorogni. Érezte, hogy valaki közeledik felé, ösztönösen sunyítani kezdett. Érzett egy rántást a pofáján lévő kötélen, majd mikor lassan kibotorkált a napfényre, egy teljesen új, az eddigi otthonától jóval különb helyen találta magát. A fülét idegesen mozgatta előre– hátra, majd úgy érezte, – Itt a pillanat! –, megpróbált elszökni. Ágaskodott egyet, az ember kezéből, aki őt tartotta, kitépte a kötelet, és mivel körbe volt véve, a leggyengébbnek tűnő személyre támadt. Az ember oldalt ugrott, ott volt az út a szabadsághoz! Ám ekkor a bal oldalán, a nyaka tájékán erős szúrás érzett. Először nem tudta mire vélni, de a kezdeti riadalom után annyira nem érdekelte. Elkezdett vágtatni a kerítés felé, melyet egy erőteljes szökellés után könnyűszerrel átugrott. De mikor földet ért, akkor úgy érezte nagyon fáradt, a lábain mintha ólomsúly lenne, nagyon álmos lett. – Mi történt? – gondolta, magasabbat is ugrott már és soha nem fáradt el tőle. Próbált a szabadulásra koncentrálni, de a fáradtság, ami hirtelen úrrá lett rajta, győzedelmeskedett. – Csak egy pillanatra megpihenek – gondolta, majd érezte, hogy a szemei lassan lecsukódnak …
*
A szűk box falát rugdosta. Amióta a szökéssel próbálkozott, a sorsa a lehető legrosszabbra fordult, legalábbis ő így gondolta. Nem akart egyedül álldogálni naphosszat a sötét boxban, és várni, hogy talán egy nap majd rámosolyog a szerencse, ő szabad akart lenni, a jól ismert erdejében a ménessel vágtázni. Neki egy szó jelentette jelenleg minden vágyát: szabadság. Ez a szó, ez a gondolat, ami többet soha nem lehet az övé, reményveszetten álldogált. Ekkor egy ember lépett oda hozzá. – Tehát ő lenne az? – kérdezte, szomorúság áradt belőle, valami szörnyűség történhetett vele, vajon elveszített valakit?
– Igen – felelte egy másik – vigyázzon vele, ő maga a sátán.
– Badarság, ő csak egy ló, biztosan megijedt aznap. Hmm… elég sovány szegény, fel kéne kicsit hizlalni. Meg szeretném nézni közelebbről is.
– Természetesen Mr. Brown. Most óhajtja megnézni, vagy később?
– Az ilyet soha nem halogatjuk – mondta, majd belépett a lóhoz.
A paripában furcsa érzés támadt. Nem félt az embertől.
– Szép állat, megvenném. – mondta Mr. Brown.
– Rendben, az anyagiakat megbeszéljük az irodában – kapta a választ.
Még egyszer megsimogatta az idegen a lovat, majd becsukta a box ajtaját, és a másik férfi társaságában távozott.
A lovon furcsa érzés lett úrrá, hisz ott volt egy karnyújtásnyira a szabadság, az ő legfőbb álma, a boldogság kulcsa. Csak félre kellett volna löknie azt az embert, és szabad. De nem tette. Ez az ember más volt, más volt mint a többi, ezt a ló az első pillanattól fogva látta. Már-már érezte, azt. amit az ember érez. Valami egészen új dolog váltotta fel a bizalmatlanság, a reményveszettség és a magány helyét, ez a dolog a bizalom és a remény volt…
*
Az az ember elvitte magához. Furcsa volt, hogy itt nincs több ló. Az embernek volt egy szerény hajléka, szép kis ház, aminek a végébe be volt építve egy kétállásos, fürdetővel, nyergessel, és nyergelővel felszerelt istálló. Ő sosem szerette a bezártságot. Szerencsére az ember minden nap kiengedte a legelőre.
Egyik nap már igen későre járt az idő, a nap is már a hegyek mögé bukott, mikor az ember bejött hozzá.
– Gyere – mondta – sétálunk egy kicsit.
A ló engedelmesen követte, nem akart megvadulni, nehogy megsebezze az egyetlen embert, kiben megbízik.
Az ember egy szép tisztásra vezette, melyet egy gyönyörű, csobogó patak szelt ketté.
Majd elengedte őt, s a ló úgy gondolta itt a szabadság pillanata, hacsak pár órára is, visszanézett az emberre, majd mégsem futott el. Egyszerűen valami láthatatlan, valami megmagyarázhatatlan dolog visszahúzta.
Ekkor a patak túloldalán egy követ vett észre. A kövön felirat állt: “Itt nyugszik Csillagfény, a hű paripa.” Az ember szomorúan pillantott a sírkőre. – Az előző lovam volt…
A csődör anyja mindig azt mondta neki: Hallgass a szívedre! Ő így tett. Visszament az emberhez, majd amikor látta, hogy a szemében szomorúság és fájdalom ült, óvatosan megbökdöste az orrával, az megsimogatta, majd megengedte neki, hogy fusson pár kört, akkor mindent kiadott magából. Boldog volt, szabad, és szeretettel teli.
– Olyan gyönyörű, és boldog vagy, Holdtáncos lesz a neved.
És tényleg, Holdtáncos boldog volt…
*
Ma is boldogan lovagoltak, s csak estefelé értek haza. Ma a gazdája nagyon furcsa volt, fáradtabb volt a szokásosnál, párszor csúnyán elkezdett köhögni, néha pedig úgy tűnt, mintha a mellkasánál, a szíve tájékán megcsípte volna valami, csak úgy hirtelen odakapott, olyan volt, mintha láthatatlan dolgokat látna, aminek ő még a szagát sem érezte.
Az ember éppen a szőrét kefélte fényesre, s Holdtáncos úgy érezte jobb nem is lehetne.
Hirtelen az ember kezében megállt a fésű. A ló érdeklődve nézett rá: – Mi baj?
A következő pillanatban látta, hogy az ember a szívéhez kap, és felnyög, majd eszméletlenül hanyatlott a padlóra.
Holdtáncos ijedten ugrott arrébb, s mikor rájött, a gazdájának valami baja van, szélsebesen rohant segítséget hívni.
A szomszédok meglepődve látták a lovas nélküli lovat, mintha valamint mondani akarna, így amikor az újra eszeveszett vágtába fogott, követték.
Az emberek, miután meglátták a földön eszméletlenül fekvő embert, azonnal hívták a mentőket.
A mentők hamar kiértek, s ellátták a beteget.
Holdtáncos gazdája egy pillanatra felriadt, majd nehézkesen véve a levegőt, a ló gyönyörű pofáját simogatva csak ennyit nyögött: – Nyugodj meg Holdtáncos, minden rendben lesz…
*
A gazdája becsapta! Azt mondta minden rendben lesz, de semmi sincs rendben, nem látja viszont nap mint nap őt, a hiánya ürességet hagyott benne, pótolhatatlan ürességet. Az orvosok minden kérdezősködőnek ugyanazt mondták: szívrohama volt, a felépülés esélye pedig nagyon alacsony, és hogy a beteg kritikus állapotban van. Azóta nem is látta őket. Minden egyes nap járnak hozzá emberek, de semmi sem a régi: a gazdája, az egyetlen, akiben megbízott, eltűnt, és reménykedhetett benne, hogy visszajön, de tudta, pontosan tudta, hogy nem fog… Nem tudta, hogy a változás ilyen nehéz, és az elmúlás is. Hiányzott neki a gazdája, a boldog hétköznapokat sivár, szürke, jelentéktelen napok váltották fel, nap nap után, s minden olyan egyforma.
Érezte, hogy a megbolondulás határán van.
Elszállították valahova messzire, egy legelőre, teljesült a régi vágya, most szabad, de most már nem ezt akarta, minden este szomorúan belenyihogott a sötétéjszakába: – Hiányzol!…
*
El akarták vinni. Már megint. Ő nem akarta.
Az emberek megint bevitték egy szűk dobozba. Da mielőtt felcsukhatták volna a rámpát, ő kitört. Elege volt. A kötőféke elszakadt, ott volt az út a menekülésre. Messzire… Olyan messzire, ahogy csak tud. Futott az emberek elől, és a bánat elől is, remélte, hogy valaha hátra tudja hagyni emlékeit. Emlékeit, melyek még mindig gyötörték.
Egy farmon találta magát, nem nézte merre vágtat, csak az ösztöneit követte. A szügyén volt egy nagy horzsolás. Valószínűleg egy kerítés okozhatta.
Ekkor meglátta. Ott állt előtte. Ez lehetetlen…
*
Már három év telt el azóta, hogy találkozott régi-új gazdájával. Most éppen egy hatalmas legelőn vágtázott nyaktörő gyorsasággal. Örült, hogy látja a gazdáját, és bízni akart benne, de nem tudott… Már nem… Soha többé… Senkiben sem bízott már. Ő már más egyéniség volt. Vad lélekkel. Örökre… Legalábbis ő akkor ezt így hitte.
Ekkor hangok ütötték meg a fülét.
– Mi ez? – gondolta. Elkezdett sunyítani, majd fülelt.
– Miért jövünk ide? Semmi kedvem teheneket simogatni… – ütötte meg egy reménytelen hang a fülét, olyan elveszettség volt benne, mint régen a gazdáéban, mielőtt rendesen megismerte őt, pontosan emlékezett a pillanatra, az ember hangszínére, ugyan az volt: reménytelenség és gyász.
– Liza, azt mondta az orvos ez az egyetlen esély, hogy valami célt, örömet kell találj az életben. És akkor meggyógyulhatsz. Biztos izgalmasok leszenek a terápiás állatok.
– Ja, nagyon… Egy tehénben biztosan nagyon sok örömet fogok találni.
– Figyelj, én megteszem, amit tudok, biztos aranyosak a tehenek, de vannak kecskék is – ekkor a nő telefonja megcsörrent – még van egy kis dolgom – a lány grimaszolt – nézz körül, viszont csak a terápiás állatokhoz menj.
– Jó… – húzta el a száját Liza.
Egy alacsony alak ment a tehenek felé.
Nem tudta miért, de nyihogott egy hangosat.
Az alak megfordult, és így messziről is jól látta, hogy a lány őt figyeli.
Elindult felé. Úgy nézett ki, mintha egy széken ült volna, aminek karikák vannak az oldalán. Mindig belekapaszkodott a karikákba, majd lendített egy nagyot a kezével.
A lány odaért a karám széléhez, és kinyújtott a kezét.
Holdtáncos lassan tett egy bizonytalan lépést felé. Majd még egyet. Majd azt vette észre, hogy kevesebb, mint tíz méterre van a kerítéstől. Hátrálni akart, de nem tette.
A lány lassan kinyitotta kaput.
– Szabadság!!! – gondolta, itt az idő, fellökhette volna a lányt, kiszaladhatott volna a szabadba, de nem tette.
A lány lassan megpróbált felállni a székből, de ekkor a lábai hirtelen összerogytak. De mielőtt a földre eshetett volna, Holdtáncos egy hirtelen mozdulattal ott termett mellette, így a lány belekapaszkodott a nyakába.
Óvatosan, a súlya nagy részét a ló nyakára helyezve lépett egyet, majd még egyet.
Ekkor furcsa hang ütötte meg Holdtáncos fülét, lépések zaja. Figyelmeztetően felnyihogott.
– Mi a baj, paci? – De ekkor már ő is meghallotta – Jön valaki! – a lány gyorsan elbújt egy bokorba, a székkel együtt, s kihallgatta a két férfi beszélgetését.
– …Miért nem adod már el? A vágóhídon a helye. Még a végén megsérül az egyik terápiás beteged.
– Figyelj, ez a ló mentett meg engem attól, hogy lemondjak az életemről. Nem is tudom miért vettem meg. De megmentett engem, megint volt értelme az életemnek. Ő nem mondott le rólam, én sem mondhatok le róla.
– De az infarktus óta nem bízik benned!!! Te is csak egy vagy neki a sok veszélyes ember közül, még a végén megsérülsz, kérlek beszélj azzal az emberrel.
– Én…
– Rendben, ne mondd, hogy én nem szóltam.
– Rendben, beszélek vele, de azt mondom, hogy 2 hónapot adok Holdtáncosnak, ha addig nem sikerül megszelídítenem, eladom neki.
– Köszönöm.
Az egyik férfi elment, viszont a másik odament a karám kerítéséhez.
– Sajnálom pajtás – mondta, majd benyújtotta a kezét.
A ló sunyított, idegesen csapkodott a farkával, hátracsapta a fejét, majd fogait kivillantva elkezdett vágtázni a férfi felé. Az gyorsan hátrébb ugrott, ezért a ló neki rohant a kerítésnek, ami reccsent egyet a nagy súlytól.
– A fenébe Veled! Holnap elkezdem a szelídítést, szedd össze magad.
A másik férfi is elment, majd a lány kimászott a bokorból.
– Most mennem kell, de ígérem, este jövök.
*
A lány már két hete kijárt a lóhoz, egyre jobb lett a kapcsolatuk, sőt az orvos azt mondta, Lizának már elég a mankó is.
– Menni fog, nyugi. – mondta a lány, majd elrugaszkodott a mankók segítségével a földről, és… És beverte a fejét a ló oldalába. Az ijedten arrébb ugrott. Liza még megpróbálkozott legalább hússzor, de mindig elvétette.
– Ez így nem fog menni – mutatta fel a mankókat.
Holdtáncos ekkor lefeküdt a földre.
– Na várjunk csak… te tényleg…? – szaladt fel Liza szemöldöke, majd óvatosan felkapaszkodott a ló hátára, s erősen megmarkolta a sörényét. Az óvatosan felült, majd felállt.
– Azta, így olyan szép minden! – kipillantott a fák közül (ahová azért bújtak mert Liza nem akarta, hogy valaki meglássa őket). – Mehetünk.
Holdtáncos nem mozdult.
– Most mi van? – a lány picit előrébb hajolt, és óvatosan megbökte a ló oldalát a sarkával, ahogy egy videóban látta. A ló kilőtt…
*
Már csak négy napjuk van! – jutott Liza eszébe, amikor épp egy patak fölött ugrattak át Holdtáncossal.
Az orvos azt mondta teljesen meggyógyult, az állatterápia hatott, így másnak is ajánlja majd a kecskéket. Liza már mankót se használ, sőt a járása is tökéletes. Persze, az anyja nem tudta, hogy nem a kecskék segítettek felépülni neki az autóbalesetben szerzett sérüléseiből, hanem Holdtáncos.
– Segítettél nekem, most én jövök. – mondta.
*
Az öregember alig hit a szemének. Az, hogy Liza felépült, és az, hogy a ló bízik, ez felfoghatatlan volt számára.
– Ez hihetetlen… Évek óta láttam őt boldognak. – Odament és megpróbálta megsimogatni, de a ló elkapta a fejét, és idegesen felnyerített.
– Két hónappal ez előtt letépte volna a kezem, – hatódott meg– köszönöm, innen átveszem.
*
Már lassan három hét telt el azóta, hogy a lánynak sikerült megülnie Holdtáncost. A tulajdonosa mindennap foglakozott vele, de a ló egyre rosszabb lett, nem bízott, veszélyesebb volt, mint előtte. Az idős ember meghozta a döntést.
Fél óra múlva a lány anyukája az istálló előtt beszélgetett az úrral.
– Három hete ajánlatott tett a lóra, az az ajánlat még mindig ér?
– Természetesen, a lányomat az autóbaleset óta, amiben az apja meghalt… – itt megkönnyesedett a szeme – Csak ezzel a lóval láttam őt igazán boldognak. Amióta elszakították tőle, depresszióba zuhant.
– Hasonló történt Holdtáncossal is.
– Tehát eladná nekem?
– Igen… de vigyázzanak rá
– Lizát nehéz lenne elképzelni úgy, hogy nem védi, akár a szeme fényét– mosolygott az anyuka.
*
– Hol vagyunk? Minek jöttünk ide? Miért nem maradhattam otthon? – kérdezte unottan Liza, amikor kiszállt a kocsiból bekötött szemmel.
– Mert születésnapod van, és ezt meg kell ünnepelni.
– Csak essünk túl rajta – húzta el a száját Liza, mióta nem lovagol Holdtáncoson nagyon megváltozott.
– Jöhet – mondta az anyuka.
– Micsoda? – kérdezte a lány.
Ekkor az úr nehezen, egy kis segítséggel, de odavezette Holdtáncost (aki többször is megmakacsolta magát, és megpróbálta kitépni a szárat az ember kezéből), Liza láttán boldogan felnyerített.
– Holdtáncos! – kapta le a szeméről a kötést Liza
Szorosan átölelte a lovat, és a szőréhez nyomta az arcát, a ló hasonló boldogsággal üdvözölte.
– Köszönöm!!! – kiáltott fel Liza.
*
Már sok idő telt el mióta Holdtáncos Lizáé lett. A ló megöregedett, a lányból pedig nő lett. Boldog éveket tudhattak maguk mögött.
– Hát ez a nap is eljött. – mondta Liza szomorúan – Nem maradt sok neked hátra, ideje, hogy visszatérj a szabadba. – engedte el a lovat, a város és a sztyeppék határán.
Az nem akart menni.
– Na gyerünk, indulás, így is elég nehéz ez nekem – mondta.
Kicsit messzebb vágtattak a várostól, így már csak a végtelen sztyeppe vette őket körül.
– Menj már! – mondta a sírás határán a nő.
A ló még mindig nem mozdult, olyan volt, mintha valamit érezne, amit a lány nem. A füleit előre– hátra billegtette. Beleszimatolt a levegőbe.
Hirtelen egy erős fuvallat érkezett.
Holdtáncos ekkor felnyerített, és térdre esett.
– Holdtáncos, te jó ég! – szaladt oda Liza, átkarolta a ló nyakát. Holdtáncos eldőlt, s Liza ölébe hajtotta a fejét, felnézett a lányra, mert nem akarta elfelejteni ezt a pillanatot, majd vett még néhány mély levegőt, s örök álomra hajtotta fejét.
– Neeeee!!! Drága lovacskám! – zokogta Liza.
Ekkor lépéseket hallott a háta mögül. Hátrafordult.
– Holdtáncos? – nézett rá – dehát te… – nézett a karjaiban tartott ló fejére, csak hogy az nem volt ott.
A ló közelebb ment, Liza ekkor vette észre, hogy a szőre nem a régi, ébenfekete, hanem fénylő, opálos– fekete, a ló mellkasa táján egy pont fénylett. A ló még egyszer utoljára ránézett Lizára, a jégkék szemével, majd nyihogott egyet búcsúzóul.
A lány könnyei lassan elapadtak. – Köszönök mindent! – suttogta
*
Liza a földön fekve ébredt, amint halott lova nyakán pihenteti fejét.
– Csak álom volt? – kérdezte a hirtelen metsző csendben. Ekkor egy halk, mégis magabiztos nyerítést hallott, és hirtelen tudta, hogy nem álom volt.
*
Az idő gyorsan telt, de Liza számára a percek örökkévalóságnak tűntek. Soha nem felejtette el Holdtáncost, és tudta, hogy minden pillanatban figyeli őt és vigyáz rá fentről, de mégis, a hiánya olyan volt mint egy szakadék, egy tátongó űr, ami már soha nem lesz a régi.
S egyszer az ő napja is elérkezett.
Már jó a hetvenes éveiben járt, mikor egyszer egy éjszakán kiment, a Hold még soha nem világított olyan erősen, de ő nem ijedt meg, mert tudta, mi következik. Ekkor meglátta Holdtáncost. Úgy üdvözölte mint egy tegnap látott régi barátot, pedig a közel ötven hosszú év mindkettőjüknek legalább egy évezrednek tűnt. A ló boldogan nyerítve odaszaladt hozzá. Liza újra tizenhat éves lány volt, a bőre átlátszó, a haja akár a legfényesebb hold. A ló várakozóan nyerített, Liza odalépett és megölelte. Majd felkapaszkodott a hátára, és már vágtáztak is, túl az erdők, mezők, óceánok felett, fel egészen a csillagokig.
*
Azóta száz évente egyszer, amikor legfényesebb a telihold, két szellemet lehet látni, egy fiatal lovast kinek a haja akár a holdfény, és egy mitikus fekete lovat, akinek színe sötét, mint az éjszaka, de a lelke tisztább és vadabb bármely teremtényénél, száz évenként ezen az egy napon, mindig vágtatnak a sztyeppéken, majd felszállnak a csillagokig, a régi emlékeket idézve…
Klenner Boglárka, Tompa-pályázat 2022-2023., különdíj
