– Még sosem írtam boldogságot, – gondolta a lány és elhatározta magát.
A tisztás mélyen bújt meg a sűrű fák között. Egészen kicsi volt, ha kiterítettél rajta egy piknik takarót, máris lefedted az egynegyedét. A sarkában idős cseresznyefa állt, akkora szétterülő lombkoronával, hogy nyaranta az egész mező árnyékba borult alatta. Épp akkora odú volt a törzsén szemmagasságban, hogy apró csecsebecséket, édességet lehessen bele rejteni. A levelek közt madárfészkek sora lakozott, a fiókák élénk csivitelése megtöltötte a levegőt. A térdig érő fűben mezei pockok és tücskök bújtak meg, méhecskék szorgoskodtak a megannyi színes virág között. Mesebeli hely volt, mindig erős napfénnyel és bódító illattal a levegőben, melyben keveredett a lángvirág és a cseresznye édes illata.
A lány minden szabad percét itt töltötte, távol a város nyüzsgésétől. A cseresznyefa vaskos törzsének dőlve olvasgatott vagy éppen önfeledten nevetett, táncolt a puha gyepen. Néha elhozta a hegedűjét és a madarak énekével tarkította az unalmas darabokat, amit aztán ájulásig gyakorolt. Szeretett kint maradni esténként és a fénylő csillagokat vizsgálni, megvárni a hajnal rózsaszínes fátylát. Még az sem zavarta, hogy mikor hazaért az első kukorékolás előtt, édesanyja megdorgálta otthon. A mező volt az ő menedéke, a gyerekkora, a legjobb barátja. Jobban ismerte, mint az embereket maga körül. Már a levelek zörgéséből tudta, hogy eső lesz és a madarak csiripelését is megismerte, ha megjött az igazi hideg tél.
Mindig akkor érezte magát a legboldogabbnak, ha itt lehetett. A nap átmelegítette, azt tehette amit csak akart és senki nem volt körülötte. Egyedül, láthatatlanul, a világ közepén. Magányosan.
⋐⁕⋑
Magas fiú volt, fekete hajú, korához képest kiemelkedő intelligenciával és humorral megáldva. Édesapja valahonnan Ázsiából érkezett felmenői mandula vágású szemét örökölte, spanyol édesanyja aranybőrével keresztezve. A szépen szabott öltönyökben igazi hercegnek tűnt és a városi lányok mind utána is fordultak, végigmérték minden alkalommal. De őt nem érdekelte a kéretlen figyelem, sosem volt szoknyapecér fiú. A tökéletesnek tűnő külsőben azonban megannyi apró hiba lakozott, lázadások az elvárások ellen. Például az egyik zoknija mindig egy kicsit feljebb volt húzva, mint a másik és a cipője orra nem volt minden nap rendesen megkefélve. Néha hetekig csúfította el egy rászáradt sárfolt, vagy lepte be a koszréteg a piszkos utak porától. A haját pedig egy madárfészekhez lehetett hasonlítani leginkább. De ha valaki megjegyezte, hogy milyen rendetlennek tűnik így, a fiú csak hevesen hahotázásni kezdett. Nem érdekelte a világon semmi.
Mikor először találkoztak, mindkettőjükön a legjobb ruhájuk volt. Kivételesen a lány hajából nem hiányoztak a szalagok és a fiú cipője is frissen volt lakkozva. Egy elengánsan feldíszített üvegházban voltak, márvány padlóval és kristálycsillárokkal. Egyikőjüket sem nyűgözte le különösebben ez a túlzott fényűzés, sem a klasszikus élőzene, de még a buborékozó, arany pezsgő sem, amivel a pincérek sétáltak körbe a teremben. Nem illettek ebbe a környezetbe és ezt érezték ők is. Először csak a pillantásuk keresztezte egymást, mindössze egy másodpercre. A világ megállt, az emberek eltűntek, csak ők álltak a hatalmas teremben. A fények kiélesedtek, a zongoraszó elhalkult, a színek összefolytak. Ismerősebbé vált a hely, elviselhetőbbé. A vonzás szabályosan rántotta őket egymás felé. Ahogy kerülgették az embereket, egyre mélyebbre hatoltak egy óceánban, ami mindent megtett, hogy távol tartsa őket egymástól. A fiú karját elkapta az apja és maga mellé rántotta, hogy mutatkozzon be egy adag ősz szakállú férfinek, míg a lányt egy fiatal úrfi állította meg, hogy felkérje egy táncra. Egész este egy szót sem tudtak váltani.
A villodzó fények, a színkavalkád, a hangok mind másodlagossá váltak, ahogy újra és újra rajtakapták egymást a másik bámulásán. De hiába indultak a másik felé, az emberek tengere elsodorta őket egy másik irányba. A lány soha semmit nem szeretett volna anniyra, mint hogy kettesben maradhasson a fiúval, messze mindentől. Egy csendes helyen.
⋐⁕⋑
Néha a boldogság várat magára. Sokszor évekig nem jön, máskor meg hetente többször is szétfeszít belülről. Van, hogy csupán egyetlen pillanat az egész, vagy éppen egy teljes évtizedet behálóz. Mindenkinek másféle érzés, semmihez sem fogható. De nagyon ritkán teljesen tiszta, nincs szennyezve semmilyen nehéz gondolattól.
A lány egész biztos benne, hogy élete legboldogabb perceit éppen most éli meg. A teste könnyű és nem bír leállni a mosolygással. A tisztás szikrázó napsütése glóriát rajzol a napbarna arc köré, csillagokat fest a mandula szemekbe. A kócos szénakazal hajban egy kedves kis madárka ücsörög, míg a kecses kezek leveleket kínálnak egy megrettent nyuszinak. A fűszálak lágyan hajlongnak a kora őszi szélben. A fiú felé fordul és int neki egyet, majd tovább simogatja a nyúlat, a lány pedig megint a szeme elé emeli a kezét. A napfény megtörik az apró drágakőn az ujját díszítő gyűrűn. Az ölében egy könyv hever, rajta egy gondosan elkészített virágkoszorúval. A lány belemélyed ebbe a különös érzésbe, észre sem veszi, ahogy a fiú mellé lép és felhúzza a piknik takaróról. Halkan dúdol és lágyan ringatni kezdi hitvesét.
A szoros kezek, amik átölelik. A puha fű a lába alatt. A meleg napsütés és ez a megfoghatatlan érzés. A saját világukban, együtt. Boldogan.
Barlai-Hünlich Gréta
