A versekkel Zsófi a tavalyi Tompa pályázaton első helyezést ért el. Gratulálunk Zsófinak, jó olvasást mindenkinek! A borítóképen Juhász-Matafán Julcsi képe látható.
AZ EMBER TIZENNYOLC ÉVES
az ember tizennyolc éves, a hajnali ötös ébresztőt úgy alussza át, mint a saját születésnapját
vonatablakok
Két acélrúd közt, a fokokon.
Az állomás
Állunk a peronon,
A szürke felhőkből
Szürke eső szitál,
Körbenézünk,
Se közel se távol
Se vonat se lélek,
Felnézel az égre,
Mintha a tekintet
Felszabadítaná
A napfényt,
A vágányok zörögnek,
A nagy ürességben
A szerelvényt várom,
És te a szivárványt.
Nekem te
Mintha gyermek lennél,
És testemben megbújva
Várnád a világtól,
Hogy csituljon el,
Bármit tehetnél,
Vajként puhulva
Szétfutnál rajtam,
A bőröm alá,
Hogy megfogjam a léted,
Felfogjam a téted,
És összecsukjam
Szárnyam a lelked körül.
Profetizmus
Csupa nyári passzió,
Hogy a munka rám tapadt,
Légypapír lett,
Ragacsos és nyomasztó.
Csupa, csupa zöld gyöngy,
Ami szétfut minden végtagomon,
Ritmus nélkül,
Sárga fényben,
Magamat is megtagadom.
Az ősz kártyát vet,
Bubit, kárót, messiást,
A hideg ráfúj, teli párát,
Ézsaiást.
Csóró ifjúság
Négy fal között fuldokoltunk tegnap,
Elmélyülés, szigor-fintor, tág szem,
Bölcsész székben, kezdő bölcsész inas,
A fáradt nyelvvizsga harang átcseng.
Leragadnak a szemhéjak, kacsint
A kiégés, a harmadik kávé,
Két fél-német szóközében beint
A dollár, az euró, a málé,
Ásít ott a diák, vagy üvöltött?
Ajkait mosolyra húzza, vagy tán
biggyeszti, mint a sértett elküldött?
“Bár nemzetáldozat bújna belé!”
Ma szégyenkezve szállna Petőfi
Egy vonatra Németország felé.
Búcsú
Bocsáss meg, hogy nem tudtalak szeretni,
Hogy hamisan ítéltem el a szívem
Mint tiéd, fogd a zsebszótárt, keresd ki,
Legyél csöndes a könyvtáramban, Szívem,
A sürgetésed hasztalan volt, hűhó,
Túl sok feszített feszület, rajta ő,
Ki nem is Krisztus, nem is gyilkos rabló,
Csak holmi kósza pitypang, deres kő.
Bocsáss meg, hogy vonat alá löktelek,
Hogy nem tartottam a szavaim
Reszketve tépett szonettek hangjain.
Pályaudvar
A leszálló fejek közt egyre figyeltem,
Egyre, amely elmaradt a szemek között,
Hiába kutattam a viharos tengeren,
Zátony helyett a hajó csak kikötött,
Fordulat nélkül vettem az akadályt,
Ugrottam a kocsiról, s a sarkam eltörött,
Törpeként másztam, védett a láb-dagály,
A többség nem látott, talpra se nézett,
Pásztáztam tovább a panorámaképet,
Megbökték a vállam, felvirít a képed:
“Csak nem engem keresel?”
“Nem, nem téged”
jobbik oldal
A hang szétzúzta a villanykörtét.
Sötét van. Félek a sötéttől.
Tükröm
Fognám és törném,
Törném ezer darabra,
Hagynám, hogy arcélét,
Milljom szilánk faragja,
Hagynám, és lennék
Gonosz mostohája,
Mert ő minden ami voltam,
És mennyi vár még reája,
Mennyi vár még arra,
Akit megmentett az élet,
Mennyire kiölném,
A bús keserűséget
Szétrágod a szívem,
Te holnapok talánja,
Eléd gurulhatna
A sors bosszú-almája.
Dühös bennem a lány
Gubózom, majd szétterülök a térben,
Hason csúszom, mászom kézen, térden,
Összenyom a fal, lámpa, a fény,
A busz, a kocsi, aszfalt, járda. Tény,
Hogy könnyű esetnek nem is állítható,
az a belül tépő, mély, gőzös, átható
Dögszag, amely a torkomon feltör,
Ha fáj a fejem, a szívem, a mellkör,
A tavalyi semmi kiszakad az ember
Agyából, és marad a kétség, a szeptember,
Meg a kedv és a harag,
Én még élve látni akartalak.
Utónyári záporok
Rezeg a világ, rezgő ember,
Rázza a fát és ablakot,
Az égből eső hull, páraköd
Lepi az utcát és Napot,
Ha bűnös volnék, de nem
Hívő, kereshetek még papot?
Mi vagyok én, fölös ember,
Vagy olyan, aki adott?
Áll a hőség az ősz útjában,
Kerülőben érne mellém,
Könnyesre nevetném magam
a nyílt utcán, hogy ha merném.
Penész
Ott ül a sarokban,
Ott rohad a sarokban,
Ott korhad, ott bűzlik,
Ott fut el, ott űzik,
Ott verik, ott lapul,
Ott gondol, ott tanul,
Ott vesz, és ott tesz,
Ott nincs, és ott lesz,
Ott mocsok, amott szent,
Ott lent van, amott fent,
Ott süket, ott áruló,
Ott hamiskártyás, naplopó,
Ott bűnbak, feslett festmény,
Ott penész, itt egy eszmény.
Hajam
A havas, savas január
A hajszálakkal együtt
Távozott a tavaszba,
Csak a sok tincs vissza nem jött.
Megcsappanva, megfogyottan
Álltam rá a mérlegemre
Márciusban, félemberként
Nyeltem, gyógyszert méregetve.
Tüzelt a Nap, nyárba fordult,
A fejem megragadt télben,
Nem hullott már, nem is maradt,
Nem csillogott úgy a fényben.
Újra ősz van, levél lehull,
Hajam marad, rideg közlöny;
Újravágjuk, újra, újra,
De a sok tincs vissza nem jön.
Az ingem
Nem volt az enyém,
De magamra vettem,
S ahogy rám nehezült
Jól megrettentem,
Fájt tőle minden,
Fájt tőle a torkom,
Látom, leküszködni
Lesz majd a nagy gondom,
Számolom a napokat,
Kinövöm, vagy kifogyok,
Nem engedi át a szuszt,
Csak a szúró jégcsapot.
Futni kéne, de nem bírom,
Megrogynak az vállaim,
Olyan rajtam ez az ing,
Mint a jövőbeli álmaim.
Hobbi antropológus
Ahogy figyelem az arcokat,
Tudom, egyik se néz akkor rám.
Körbezárva folyt idézés
Ördög csüngő almafán,
Kattogó vasszekerekkel
Futunk az idő után,
Az út kifogy, a körön kívül
Érzem, hogy majd megfagyok,
Társaságban, vagy anélkül
Is csak a gondolatnak vagyok,
És mi értelme, miért van így
Miért mosolygunk egymásra,
Miért érzem, hogy tartozom,
És miért ébredek nyomásra,
Én tudom, mindannyian vagyunk,
Mások, senkik bárkinek,
De olyan szörnyen jól esne,
Hogy számítok valakinek,
Erre játsszuk ezt az arcot,
Másnak majd a boszorkányt,
Egyszer írok majd magamból,
egy viselkedéstanulmányt.
A felhőszakadék
Két hete, vagy több is már,
Ugrani készültem,
Már nem félve, mint régen,
Csak heccből meglendültem,
Az ég felé, az égből le,
ahol a fény összeér,
A felhőhatár lebillenő,
Felragyogó közepén.
Kétfejű virág
Te vidéken, én Budapesten,
Egy vonalon át beszélünk,
Te ugrottál, én elestem,
Az ablakon át belestünk
Egy forró nyári délután,
Felmásztunk a háztetőre,
Éltünk napot nap után,
Az édes lélek keserűje,
Hogy felnövünk, de maradunk
A vonal két végén esten,
Egy gyerekkori meleg csonk,
Te vidéken, én Budapesten.
Jó lenne szeretni téged
Nem mondom mid vagyok,
lennék neked,
ha állnánk az utcán és
várnék veled,
pihenj meg, aludj el
a szívemen,
szedd le a fám, amely
földet terem.
békét hagysz éjjel
míg az álom vár,
talán két század múlva
gondolsz majd rám,
csukott szemekkel.
Lépek feléd,
fél-kegyelemmel
néztem beléd.
Orkán zúg, csönd van,
csönded vagyok,
ha engeded
egy nap szeretni fogok,
csilingelsz, peregsz
az ujjam hegyén,
a szemek közt csönd van
mely égig ér.
(Az áthallás Bereményi Géza: Csönded vagyok című dalszövegére tudatos)
Vélemény, hozzászólás?