A tavalyi első hó november 30-án érkezett. Reggel még nyoma sem volt, mindenki unottan ballagott be a szokásos csütörtöki órájára. Nagyjából 20 perce kezdődhetett el a tanítás, mikor észrevettük, hogy havazik, mire természetesen hatalmas volt a boldogság.
Éppen lyukasóránk volt (vagyis lett volna classroomos feladat, de ki akarna metaforákat keresgélni, ahelyett, hogy… bármi mást csinálna?), így a legtöbben telefonoztak, aludtak, beszélgettek, vagy tanultak. Viszont egyre inkább tekingettünk ki az ablakon, és néztük az (akkor még kis pelyhekben hulló) hó szállingózását. Készültek a fotók, videók, és egyre hangosabb volt az izgatott csiripelés, hogy mekkora buli lenne már kimenni az udvarra. Végre valahára megszólalt a csengő (pedig lyukasóráknál nem szoktuk várni), és a kabátunkat felkapva rohantunk is le.
Amint a folyosóra, később pedig az udvarra értünk, láttuk, hogy nem csak nekünk jutott eszünkbe kimenni. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy majdnem a teljes 7., 8., és 9. évfolyam csatlakozott. Először a Kisudvaron álldogáltunk, leginkább csak gyönyörködtünk a hóban, és nevetve figyeltük a buzgó hetedikeseket, akik már el is kezdték a hócsatát. Sokan vérszemet kapva rohantak át a Nagyudvarra, látva, hogy ott jobban megmaradt a hó, azt figyelembe se véve, hogy elvileg oda tilos átmennünk (mivelhogy építési terület, és „zavarnánk a munkásokat”). Viszont ezeket a drágákat szerencsére egyáltalán nem érdekelte, hogy mindenki a kocsijukról szedi le a havat és egymást dobálják vele, így zavartalanul folytatta a játszást a gyerekcsapat. A havazás két szüneten keresztül tartott, összesen kétszer 15 percig, és még így is mindenki meg volt vele elégedve. Öröm volt nézni a mosolygó, nevető arcokat, ahogyan egymást cukkolják, vigyorognak, kiélvezve minden pillanatot, hiszen senki sem tudja, mikor tapasztalhatunk ilyet még egyszer. Hógolyózás, hóember építés, a TREFORT szöveg rajzolása és ’Ki tud magasabbra dobni?’ verseny a suli falán.
A második szünetben végül igazgatónk rendet tett, és kiküldött minket a Nagyudvarról, de utána ő is büszkén nézte az ikonikus sárga trefortos pulcsijában, ahogy bomlunk. Készültek a szelfik és BeRealek, megörökítve a ritka pillanatot, ahogy mindenki minden gondját elfeledve, önfeledten játszik. Nem számított, ki melyik osztályba jár, ír-e dolgozatot a következő órában, vagy, hogy ki dobta fejbe egy hatalmas hógolyóval az előző szünetben. Mindenki elvolt a maga társaságával, barátaival, nem gondolva semmire, csak arra, végre csinálhatunk hóembert, hócsatázhatunk, lehet cuki szelfiket lőni, mert hópelyhek vannak a hajunkban. Végre van miért élvezni a telet. Végre esik a hó.
Engloner Dóra
