Hajnali három óra volt. A Nyugati téri aluljáróban nem volt senki más, csak néhány legénybúcsúból hazatámolygó, ittas férfi és egy meghatározhatatlan korú és nemű hajléktalan.
Alekszej, a volt szovjet katona már órák óta ácsorgott a mozgólépcső tetejénél, a metró bejáratával szemben, mikor Hazel megjelent, karján egy műszőrmés retiküllel. A férfi türelmetlenül sóhajtott, majd odament a derűsen mosolygó nőhöz.
- Mi tartott ennyi ideig? Azt beszéltük meg, hogy kettőkor találkozunk! – förmedt rá vidám kedélyű üzlettársára, aki (csak hogy bosszantsa Alekszejt) elkezdett sétálgatni az aluljáróban, úgy téve, mintha gyönyörködne a hely szépségében. Mindketten tudták, hogy az aluljáró nem ér fel a Louvrevval, de a vigyora oly valódinak tűnt, hogy még a legügyesebb pókerjátékos is bedőlt volna neki. A katona arca vöröslött az elfojtott káromkodásoktól, keze ökölbe szorult a visszafogott indulatoktól.
Úgysem támad meg, amíg meg nem kapja, amit akar – gondolta a nő, de nem vigyorodhatott el újra, hisz már felöltötte a tökéletes arckifejezést, a mosoly tönkretenné az összképet.
- Elhoztad? – kérdezte a férfit, csípőre rakva kezét, felfedve a bőrkabátja alatti övébe tűzött pisztolyt. Alekszej meg sem rezzent a fegyver láttán, bár szemét kissé összébb húzta. Hazel elérte célját: kellően meglepte a katonát ahhoz, hogy még pár percig uralja a beszélgetést.
A férfit épp válaszra nyitotta volna száját, mikor hangos éneklés törte meg a köztük beálló csendet:
„Fehér fuszulykavirág
Nem mehetek napvilág
Gyere este sötétbe
Hadd üljek az öledbe” – énekelte egy húszas éveiben járó fiatal fiú, és rövidesen társai is csatlakoztak hozzá, szörnyű, italtól és cigarettafüsttől bűzlő kórust alkotva. Alekszej dühösen fújtatva nézte a fiúbandát, majd visszafordult a nőhöz.
Bólintott, majd ösztönösen a mellényzsebéhez nyúlt, ezzel akaratlanul is felfedve, hogy Hazelnek hol kell majd keresnie a pénzt.
Amatőr hiba.
- Menjünk fel! – ajánlotta a katonának, de inkább követelésnek hangzott. Amint kimondta, már el is indult, így a másik kénytelen volt utána menni.
A férfi szó nélkül követett. Könnyebb dolgom lesz, mint vártam – gondolta Hazel.
Gyorsan a felszínre értek. A nő nem lassított, akkor sem, mikor az egyik közúti lámpa fénykörébe értek, egyenletes tempóban haladt tovább egy félreeső sarok irányába, tudván, hogy ott nem pásztáznak térfigyelő kamerák.
Majd meglátott valamit, és abban a pillanatban minden összeállt. Nem kell vesződnie a test és a bizonyítékok eltüntetésével, nem kell bujkálnia.
A hirtelen szerencséje nem más volt, mint az éjszakai busz. Ritkán jár, nem is mindig pontos, de most éppen kapóra jött a vezető késés miatti sietsége. Egy szempillantásba telt, míg felmérte a helyzetet és cselekedett. Sietett, de nem feltűnően, nehogy a katona bármit is észrevegyen. Négy vagy öt lépés választotta el az úttesttől. A férfit tíz-tizenkettő. Tökéletes. Átvágott az úton.
A busz megindult, pont akkor, mikor Alekszej rálépett az úttestre.
Hazel körülnézett, hátha valaki lenne a környéken, aki már felfigyelt a gázolásra – hajnali három volt, szinte teljesen üresek voltak az utak. Majd lenézett a férfire. Ugyanazt látta a szemében, mint az előző áldozatéban: Felismerést. Rémületet. Belenyugvást. Küzdeni akarást. Dühöt. De leginkább értetlenséget.
Ki a bűnösebb: aki meghúzza a ravaszt, vagy aki fizet érte? – eldönthetetlen. És ezért rég elásta magában a válasz után való keresés vágyát. Nincs értelme. És ha meg is fejtené, attól ő még maradna az, aki mindig is volt: az, akinek fizetnek a ravasz meghúzásáért.
Tekintetét elszakította a még mindig haláltusáját vívó katonától. Pár másodperc telt el, a sokkos állapotban lévő buszvezető még mindig rémült tekintettel bámult maga elé. A nő lehajolt, majd kiemelte a vastag borítékot volt üzlettársa zsebéből. Ellenőrizte a férfi életjeleit: pulzusa gyenge, alig érzékelhető és a légzés is szinte teljesen abbamaradt. Tudta, látta, biztos volt benne. A katona hamarosan halott lesz.
Hallotta a busz első ajtajának nyitódását, de már hátat is fordított a tetthelynek és eltűnt az éjszakában. Soha senki nem látta többé. Mintha Hazel halt volna meg, nem is Alekszej.
Az ügyfelem elégedett lesz…
Andrási Csenge 7.b
Vélemény, hozzászólás?