Eljött a hajnal, elébe mentem… Hát ide is eljutottunk. Tisztán emlékszem, három évvel ezelőtt, mikor én még csak hatodikos nebuló voltam. A januári felvételi eredménye már régen ismert volt, és már azt is tudtam, hogy felvettek a Trefortba. Testvérem, Nándi ekkor volt 9.-es, és mentek nomádba, amit már nekik is jó előre beharangoztak. Az egész család kikísérte őt a Kelenföldi állomásra. Szemem előtt van, ahogy ott áll, hatalmas hátizsákkal a hátán, amire gumipókokkal volt felkötve a sok szatyor, bennük gumicsizmával és minden egyébbel. Hasán ott volt a kis túratáska, oldalát pajzsként fedte a kerek sátor. Olyan irigy szerintem addig, és azóta sem voltam. De most fordult a kocka! Most én hordom a hatalmas pakkokat, a sátor pajzsa az én oldalamon lóg. Ő pedig ma a kémia szóbeli érettségiét fogja teljesíteni (hajrá Nándi!!!). Szóval az, hogy vártam a nomádot, az egy súlyos understatement lenne. Már azóta várom, hogy megtudtam, hogy trefortos leszek.
De az a három év mégiscsak sok idő, és azalatt sokat változik az ember hozzáállása. Az én jelen esetben aktuális hozzáállásbeli változásom például az, hogy az egész tábort egy napló formájában megörökítem. Eme döntésemnek több oka is van. Az első, és talán a legbefolyásosabb az, hogy agyamra ment a sok Széchenyi és Kittenberger regény. A vonaton csak úgy falom ezeket a könyveket. A második ok az, hogy szeretnék valamit, ami felidézi a – remélhetőleg – szép emlékeket a nomádról. Nosztalgiázni egyébként is szeretek, ezt már láthatta az olvasó a bevezető elején. A harmadik ok pedig az, hogy úgy hallottam, hogy az évkönyvbe majd kell írni a nomádról, és hát töriből tanultuk, hogy az egykorú forrás sokkal értékesebb a később írottnál.
Apropó olvasó: fogalmam sincs, hogy ki fogja olvasni ezt a „könyvet”. Lehet, hogy csak én, vagy csak a család, barátok. De az is lehet – bár ehhez vegyes érzéseim vannak – hogy számomra teljesen idegenek is fogják olvasni. Ez hatalmas megtiszteltetés lenne. De ha megbocsájt a kedves olvasó, akkor ebben a stílusban fogok írni, mert Széchenyitől ezt tudtam lekoppintani suttyómba, ahogy azt ő mondta.
Arra még szeretnék kitérni, hogy nem vagyok egy tapasztalt naplóíró, szerintem ez lesz az első „rendes” írásom. A múlt, a jelen és a jövő idő között előreláthatólag inkonzisztensen fogok ugrálni, és ezért elnézést kérek. Azt sem tudom, hogy fogom besuvasztani az időmbe az írást, valahogy csak megoldom. Helyesírási hibákra is lehet számítani.
Na, de ennyi elég is a bevezetőből, így is már túl hosszú lesz. Remélem az olvasót jobban érdeklő eseményekről is legalább, ha nem részletesebben tudok majd beszámolni. Bár, ha így folytatom a füzet drasztikusan hamar be fog telni. A tintának is bírnia kéne…
Szücsi Márton, 11. c.
