2022. 06. 08.
Bükkerei
Hirtelen, de kipihenten ébredek. Ágyam kényelmetlensége már fel sem tűnik. Az éjszaka esett még egyet az eső, de mostanra már csak sarat hagyott. Kuczó megkezdi utolsó ébresztését. Hangja látványosan belefáradt a hétbe. Ébresztő „dala” viszont annyira ikonikus, hogy azt meg kell örökítenem. Így hangzik: „Jó reggelt! Felkelt a Nap. Tiszta az ég, mind csupa kék. Vár ránk a nyár. Kávét igyál! A hűvös lég már meeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee-eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeesze jár. Ki az ágyból tubicáim, hasatokra süt a nap!”
A reggeli különleges, már tegnap este elkészítették és behűtötték. Nevezetesen gyümölcsös rizs. A reggelik sorát nagyon magasan zárja, a túrógombóc főzelék csak egy hajszálnyival jobb nála. A teák sorát is a csúcson zárjuk. Bodzás hársfatea, illata nem a legjobb, de édes íze az eddigi teák fölé helyezi. Elmosogatom az evős cuccaimat, majd megkezdem az összepakolást. Csodával határos módon mindent sikerül a táskáimba gyömöszölnöm. Ezután a sátramat rakom össze. Ezzel meglepően hamar végzek, a sátorhajtogatás mindig is nagy mumusom volt.
Kapunk egy kis tízórait, majd kiadják az utolsó feladatot: írjunk válaszokat egy külön lapra nomáddal kapcsolatos kérdésekre. A tábortól keletre lévő rét túloldalára vonulok és meg is teszem ezt. Leadom a lapot, benyomok még pár sajtkrémes kenyeret s búcsút intek a jacuzzinknak – amit sajnos soha nem próbáltam ki – és a Keiszigetnek. Megtöltöm még a kulacsomat teával az útra és felkapom packjaimat. Kézbe ragadom jó öreg büntetőmet (lehet max két napos), hadd kísérjen el még egyszer, s útnak indulunk. Vidáman, dúdolva sétálunk, még Egewarthnak is jó kedve van, a legutóbbal szöges ellentétben. Pedig tudtommal a táskája nem lett könnyebb. Felpakolunk a buszra, az általános iskola ablakából kis nebulók kukucskálnak. Ugyanazon az úton jövünk, mint odafelé, csak egy pöppet fáradtabban. Az utat én naplóírással töltöm, mivel rohadtul le vagyok vele maradva. A Pestre vezető bekötőn zuhog az eső. Jó, hogy ezt nem a Bükkerei kapta. A belvárosban viszont már (vagy még) süt a Nap. Leszállunk a buszról, s egy kis eltévedés után felszállok a kisföldalattira…
Vége
Bocsánatkérések
Először is szeretnék elnézést kérni az olvasótól, hogy ilyen fokon részleteztem minden egyes étkezést.
Másodszor pedig bocsánatot kell kérnem azon osztálytársaimtól, akik nem kerültek be a könyvbe. Biztos vagyok benne, hogy amíg mi mondjuk a patakot pusztítottuk, addig például a lányok is valami érdekeset és megörökítésre méltót műveltek. Csak sajnos még ezt a kis szösszenetet is alig tudtam abszolválni, és rengeteg kis részletet ki kellett hagynom (pl. az Aranyköpéses tábortüzet). Ez a mű csupán az én szemszögemből hivatott bemutatni az eseményeket, nem azért, mert olyan izgalmas dolgokat csináltam (sokat elárul, hogy a napló legalább ötöde a reggeli, a tízórai, az ebéd, az uzsonna vagy a vacsora értékelésére megy el), hanem mert igazán csak ezt tudtam belátni és leírni.
Köszönetnyilvánítások
A táborban elképesztő mennyiségű hála halmozódott fel bennem, amit szeretnék levezetni (érzelmes gondolatok incoming).
Hálás vagyok a kísérőtanárainknak, amiért mindent is leszerveztek nekünk, hangulatot és segítséget adtak táborozásunknak, és hagyták, hogy szabályozzunk egy patakot.
Hálás vagyok a tizenegyedikes kísérőinknek az ételekért, a pontokért, egyéb munkáikért, szerény hozzáállásukért és barátságosságukért.
Hálás vagyok Nándinak, vagyis a Szőlősinek, avagy Ponornak, tehát Pondishnak, esetleg Pondis H. G.-nek, magyarul Pondrónak, aka Kondérnak, amiért esténként elolvasta az addig elkészült naplómat, ezzel nagyban hozzájárulva annak elkészüléséhez. Amiért mindig vidám és optimista volt, és amiért teljes szívvel-lélekkel átélte a nomádtábort. Egy legendát vesztett el veled az osztály.
És ugyanúgy hálás vagyok az osztály többi tagjának is, amiért ott voltak és felejthetetlenné tették ezt az élményt. Csak lustaságom és hosszútávú memóriám hiánya miatt nem megyek végig rajtuk név szerint, pedig mindnyájan megérdemelnék.
Végső gondolatok
Végső soron könnyelműség volt azt hinnem, hogy el fogom felejteni a nomádtábort, és ezért meg kell örökítenem az élményeket egy naplóban. Alzheimer kell ahhoz, hogy ezt a sok élményt mind elfelejtsem. De legalább tudni fogom melyik napokon mit ettünk!
Peace!
Szücsi Márton, 11. c.
(A fotók a 2025c táborában, az osztály tagjai, a kísérőtanárok és -diákok által készültek. A képen szereplők beleegyeztek a képek publikálásába.)
