2022. 06. 07.
Bükkerei
Vacogva felébredek, és észreveszem, hogy világos van a sátramban! Elaludtam?! Nem, az nem lehet, a zajra biztos felébredtem volna. De ilyen világos még nincs hatkor. Szorongással és kifogásokkal telve kihúzom a sátram ajtaját. Már nem csak Kuczó hazudik, hanem a sátor is. Kint sokkal hatóraibb az idő, mint azt belülről sejtettem. Teljesen viszont csak akkor nyugszom meg, mikor szembejön velem Illés pizsamában és kérdésemre elárulja, hogy 5:45 van. Kicsit gyönyörködöm a tájban, majd felkeltem Szirtet is. Ma én vagyok a napos, úgyhogy elmegyek a konyhasátorhoz munkáért. Kapok is. Somával, az egyik 11-essel kimeszezzük és WC papírral feltöltjük a mosdókat, majd megyek segíteni összerakni az útravalókat. 1/3 kiló kenyér, 2 db májkrémkonzerv, 2 db krémsajt, 2 paradicsom, egy üveg lekvár és opcionálisan pár sárgarépa jár. A segítéssel párhuzamosan én is készülődök. Megtöltöm kulacsaimat, elteszem fejlámpámat (biztos, ami biztos) és felveszem a túracipőmet. Meghallgatjuk a tizenegyedikesek útbaigazítását, Szirt lelkiismeretesen le is jegyzeteli tanácsaikat. A tanárúrtól megkapjuk a reggelinket: két szelet bundáskenyér. A konyha megint kitett magáért, remélem minél tovább ki fog tartani ez a reggeli energiabomba. Felkapom büntetőmet (ez már nem is tudom hányadik, az előzőket vagy a Zsiga nyúlta be majd hagyta el, vagy a Kondérnak adtam), beállunk egy start fotóhoz, és nekivágunk a hosszú útnak.
Az első állomást sikeresen elkerüljük, úgyhogy egyből a 20-ast vesszük célba. Ezen az úton minden nap jártunk, már a könyökünkön jön ki. Meg is találjuk a pontot: egy laminált lap szép rajzokkal és egy zsírkréta rákötve. Bár nem 20°-ban volt az út mellett, ahogy a segítők mondták… Minden probléma nélkül megtaláljuk a 2. állomást is, majd megcélozzuk a 3-at. Ugyanarra megyünk, mint tegnap. „Megmásszuk” a 360 méteres dombot, és sétálunk északnak a major felé. Tiszta réten megyünk, a kilátás a falura és a szomszédos hegyekre, dombokra gyönyörű. Krétamintát veszünk, majd 100°-os iránymenetben a 4-esnek megyünk. Na, én most érzem magam elememben. Nyáron, a reggeli napsütésben sétálunk, keresztül egy mezőn, csodaszép tájon. Az én szívemhez ez az iránymenet áll a legközelebb. A temérdek szamóca a réten pedig csak fokozza jókedvemet. A fokot viszont megint rosszul adták meg, a céltól délre kapcsolódunk be a betonútba. Jelölés után ezen folytatjuk utunkat egy darabig, majd egy hegyek alatti földúton megyünk tovább az 5-ösig. Innen a tízóraizós elágazáshoz bandukolunk, ahol a Tibi és a Karai erősíti éppen a hely nevét.
A Zobó-hegyesére (amit közben átneveztünk Zsdrubó-hegyesére a jó öreg Zsdrubó után) vezető utat a vasárnap talált ösvény segítségével levágjuk. A Lion-kertnél szerzett 6-os pont után döntés elé kényszerülünk. Következő úticélunkhoz, a 8-ashoz csak hatalmas kerülővel megy út. De a hegy rohadt meredek, a turistaút pedig messze van, nem biztos, hogy toronyiránt kéne menni. Végül mégis az utóbbit választjuk. Betájoljuk az állomást. 20 fok. Összeszedjük magunkat, aztán le egyenest a sűrűbe. Rohamosan ereszkedünk lefelé, fától fáig, csonktól csonkig. Kijutásunk reményét, a 20°-ot szentül tartjuk. A völgy aljában találunk egy jól járható vízmosást, azon ereszkedünk tovább. És egy domb után feltűnik: a térképen jelölt patak és a turistaút. Magunk is meglepődünk, milyen gyorsan jöttünk. Felmászunk az útra. Már csak azt kéne tudnunk, hogy hol kapcsolódtunk be a turistaútba. Sebaj, ott jön pár kutyasétáltató, majd megkérdezzük őket. Egy husky szalad oda hozzánk, piros nyakörvvel a nyakán. Laci! Milyen kicsi a világ?! Gazdái kedvesen útbaigazítanak minket, kb. ott vagyunk, ahol sejtettük. Hosszas keresés kezdődik több csapat részvételével a nyolcas után, de semmi. Amúgy is szorít minket az idő, inkább menjünk fő célunk, a kilences, a Dédesi vár felé. Hosszú és fáradtságos mászással felszenvedjük magunkat a sárga jelzésre, ahol a terep változatlanul folytatódik. Szirt többször lemarad, így van időm az információs táblákat átolvasni. Csalódottan látom, hogy a vár nem is rendes középkori kő, hanem egy bronzkori földvár. Az utolsó etap előtt egy padon pár perc pihenőt tartunk. Elfelejtettem említeni, hogy a tegnap látott sok szkarabeuszon felbuzdulva ma már számolom is őket. Épp 14-nél tartok tartok.
Összeszedjük maradék erőnket, és megindítjuk a vártámadást. Az úton találok pár tollat, ami örömteli, hisz legszebb tollamat út közben sikeresen elhagytam. Utunk délnek fordul, és átvezet a várkapun. Az ösvény két oldalán tiszteletet parancsolóan áll két sziklatömb. Talán mégis jobb ez a bronzkori földvár, mint gondoltam. A pont egy kerítésre van kötve, elképesztő kilátás előtt. Szirt le is pakol itt, de én úgy vagyok vele, ha már ennyit jöttünk, akkor már nézzük meg, mennyi is maradt abból a várból. Kiépített lépcsőn megyek föl, és a kanyarban meglátok: egy rendes kőfalat! Na, ezt biztos nem „őslakos románok” építették, irány a csúcs. Ott egy lovagi torony kettő romos fala vár. Visszaszaladok Szirtért, mégis csak a várban együnk, ahogy megbeszéltük.
Kipakoljuk az útravalónkat. Paradicsomot majszolva körbejárom a romokat. Ilyenje még Károly Róbertnek, sőt még az 1567-es védőknek sem igen volt. Rég ízlett ennyire a májkrémes és a lekváros kenyér. Annyi a bogár, Dunát lehetne velük rekeszteni.
Fejedelmi lakománk után leereszkedünk, és megtervezzük utunk további részét. A késő délután szinte teljesen zökkenőmentes pontgyűjtéssel telik. Egy padról még meg is csodáljuk a Lion-kertet a völgy másik oldaláról. Szirtnek hála egy bonyolult kereszteződésben sikerül megtalálnunk a „W utat”. A 17-es pontnál megesszük kajánk maradékát és még az Illésékkel is trade-elünk egy kenyeret egy lekvárra.
A 16-os pontért már nem ugrunk le, amin a duzzogok egy sort magamban. A 19-est Dénes segítségével találjuk meg, megint nem a megadott fokban volt. Szirtnek igaza volt, hogy ne menjünk le a 16-ig, mert már csak 10 percünk van visszaérni. A Köves lápán suhanunk le az 1-es állomáshoz, pont ott, ahol túránkon feljöttünk. Jegyzetelési sebességgel írom fel utolsó pontunkat, majd bezúgunk a Bükkerei-ba öt perc késéssel. A célfotó után kicsit rendbe szedem magam, majd megyek a konyhára mosogatni. A sokat halogatott röpibajnokság sajnos véglegesen elmaradt.
Az utolsó vacsora paprikás krumpli, ami sajnos nem a csúcson fejezi be a főtt ételek sorát. Evés után még egy kis mosogatás, majd tábortűz. Kicsit keserédes szájízzel megyek be sátromba aludni utoljára (és nem a vacsora miatt).
Szücsi Márton, 11. c.
(A fotók a 2025c táborában, az osztály tagjai, a kísérőtanárok és -diákok által készültek. A képen szereplők beleegyeztek a képek publikálásába.)
