2022. 06. 05.
Bükkerei, Pünkösd
Kezdem megszokni kényelmetlen fekhelyemet. Kora reggel még nem esik az eső, de ez később sajnos megváltozik. Az eső ijesztően kezdi ostromolni sátram falát. Hosszú nyomasztó percek után azonban szerencsére eláll. Kuczó elordítja magát, hogy itt a reggel.
A reggeli tonhalkrémes kenyér vagy joghurtos müzli. Az előbbi ínycsiklandó, az utóbbiról nem tudok nyilatkozni. Reggeli után lázasan várakozunk (vagyis csak én meg a Pondor) a túra kezdetére. Megtöltöm kulacsaimat, befújom magam kullancsriasztó szeremmel és elpakolom a félig vizes esőkabátomat. Végre elindulunk.
Utunkat hasonló irányba kezdjük, mint tegnap. A régi vasút végéről ugyanott megyünk felfelé, mint ahol múltkor jöttünk haza. A táj sokat szelídült azóta, végre teljes dicsőségében is megcsodálhatjuk a hegycsúcsot. Laci sokáig elkísér minket. Előremegy a Pondishénál is nagyobb tempóval, bebújik a bokorba, és ránkugrik, mikor odaérünk. Egyszer csak elérkezünk egy vadászleshez, itt letérünk a szekérútról és megkezdjük a mára ígért iránymenetünket. Egy rövid, de intenzív hegymenet után elérjük a Kitka-hegyes alatti nyereg tetejét. Innen a csapat egyik fele leereszkedik, és a völgyből megy majd át a másik nyeregre, míg a másik fél a hegy oldalában szintemelkedés nélkül próbál ugyanoda eljutni. Én az utóbbiak közé tartozom.
Turistamarasztaló rengetegen verekedjük át magunkat. Kétféle növény állja utunkat: szeder és csalán. Az egyik tüskés és vág, a másik meg csalán. A rövidnadrág melletti voksomat mélységesen megbánom. A szeder hamar véresre karcolja a lábamat, a csalán pedig a szokásos formáját hozza. Megállítani ez sem tud minket, de inkább bölcsebbnek tartjuk az első osztag példáját követni. Mire leérünk már vörös csíkok futnak végig a lábamon, a bőröm meg csak úgy bizsereg a sok csalántól (csak a szoki nomád). De végre valódi úton megyünk. Egyre éhesebb vagyok, Illéssel ezért az őzpörköltekről és a vadhúsokról kezdünk beszélgetni. Azonban ez nem tart sokáig, mivel hamar elérjük azt a helyet, ahol tízóraizni fogunk. Ma a dzsemet felváltotta a körözött, plusz egy almát is kapunk. Evés után sokat várakozunk a folytatásra a betonút végén.
Végre megvan a haditerv. Három csapat el fog indulni három különböző úton vissza a táborhelyre három tizenegyedikes segítségével. A mi csapatunkat egy bizonyos Kinga vezeti, aki egy nagyon szimpatikus és nyitott segítő. A Célunk a Zobó-hegyese iránymenetes megmászása, utána egy szekérutat követve bekapcsolódnánk a zöld jelzésbe, innen pedig már ismerős terepen haladnánk. A hegymászást úgy-ahogy sikerül is abszolválni. Azonban a nyiladék, amin le kéne ereszkednünk konkrétan nem létezik. Így hát az erdőben kell leereszkednünk. Ügyesen rátévedünk egy útra. Innen azonban egy, a térkép által nem jelölt, de autóval is járható útra keveredünk, ami visszavisz arra a szekérútra, amin a hegynek felfelé jöttünk. Ez annyira elkeseríti a csapatot, hogy inkább visszafordulunk a tízórai helyéhez. A visszautat újra kell tervezni. Egy inden kiinduló szekérúton fogunk kutyagolni, amíg bele nem torkollunk a zöld jelzésbe. Rohadt éhesek vagyunk, már nem is nézem hol vagyunk a térképen. Hallatszódik az erdőben a falunap hangja. Közeledünk Nagyvisnyóhoz. Végre be”futunk” a táborba. Az ebédet már elkezdték osztani. Frankfurti leves és milánói. Mindkettővel kitettek magukért a naposok és a segítők. Közben megjönnek Laci valódi gazdái, hogy hazavigyék. Megtudjuk, hogy amúgy Majának hívják. A Laci sokkal jobban illik rá. Viszlát Laci, egy élmény volt.
Ebéd után Koronghyval strandolunk a patakban. A KeiSpa-t még mindig nem nyitották meg. A víz rohadt hideg, de ilyen melegben ez nem probléma.
Megszáradtam, megyek a spa-n dolgozóknak zenei aláfestést nyújtani. Azonban hamar átcsoportosítanak minket a lánymosdóhoz, hogy járhatóvá tegyük az utat hozzá. A délután nagy részét ezzel töltjük, de az eredmény kimagasló. Tibiék elképesztő nagy szakértelemmel teraszt és lépcsőt terveznek a patak mellett, Illésék pedig a legsárosabb rész fölé építenek fahidat. Eközben a lányok bodzaszörpöt csinálnak. Vacsora előtt még megnézem a röpimeccseket. Pondish és Fridli játszik Karai és Dietz ellen. Viola a bíró. Nagyon szép a játék, de végül Dietzék nyerik meg az első meccset és a visszavágót is („Bunda” – mondta Pondish).
Még előtte volt megtartva a „nomatlon”. Az öt napos csapat versengett egymással különböző versenyszámokban. Ezek közé tartozott a gumicsizmahajítás, krumplipucolás, virágcsokrok és „lábak” gyűjtése, egy befőttesüveg megtöltése azzal, ami rajtunk van és tűzgyújtás. Nagyon fun volt, azért felejtettem el róla írni, mert azt hittem a vacsora után volt. Na de vissza az akkorba…
A vacsora puliszka túróval és szalonnapörccel. Talán ez az eddigi leggyengébb kaja mióta itt vagyunk. Kőrösi Marci tábortűzgyújtó képességeinek hála hamar belobban a máglya. Elénekeljük a tegnap tanult dalokat, bár most kevesebb a lelkesedés. Folytatódik a versolvasás. Keisz tanár úr felolvassa az osztályának a nomádban írt estimeséjét. Kár, hogy ennyire fáradtak vagyunk, mert elgondolkodtató dolgokat mond. Még alszik egyet a szív, majd mi is. Kétes eredetű ugatás harsog az éjszakában. Szerintem őz.
Szücsi Márton, 11. c.
(A fotók a 2025c táborában, az osztály tagjai, a kísérőtanárok és -diákok által készültek. A képen szereplők beleegyeztek a képek publikálásába.)
