2022. 06. 04.
„Bükkerei”
Csak most derül ki hogy milyen csapnivalóan választottam sátorhelyet. A talaj kemény és egyenetlen, amin nem sokat segít a polifoam. Szóval az alvás kifejezetten kényelmetlen, de a fáradtság hamar lecsukta a szemem. Karórát nem hoztam, így a reggelt a madarak csiviteléséből állapítom meg. Az eső többször elered, majd eláll, legalábbis a hangokból ezt szűröm le. Remélem ez azért nem marad így, mégiscsak jobb egy megsülős nomád, mint egy nyakig sáros.
A táborhelyet az osztálytársaim és az olvasó fárasztása végett elneveztem Bükkerei-nak. A Ladának viszont még mindig nincs neve. Az előző nomádos kocsi neve Pocok volt (ha jól tudom PCK volt a rendszáma), de azt sajnos eladták. A JJH-ból pedig még nem sikerült egy frappáns nevet kidolgozni.
Amúgy ma van a nemzeti összetartozás napja. Eme alkalomból a magyar zászlós pólómat vettem fel, bár az esőkabát alatt nem nagyon fog látszódni. Most nagyon rákezdett az eső, ez az eddigi leghosszabb etapja. Az még nem is nagy tragédia, ha nem látszik a pólóm, csak a túrát ne mossa el az eső. Kuczó mára ugyanis a tájoló használatának megtanulását és egy egész osztályos sétát ígért. Remélem be is tartja.
Hosszas várakozás után rászánom magam, hogy kinézzek. Résnyire kinyitom a sátram „ajtaját”. Pont olyan a helyzet, ahogy hangzott. Egyenletesen esik az eső, a talaj rohamosan sárosodik. Mégis meglepően szép a táj. Ez a párás-nedves idő különleges hangulatot ad az erdőnek. A madarak vagy elhallgattak, vagy csak nem hallom őket a sátramon kopogó eső miatt. Igazából már nem is fontosak, saját szememmel is láthatom, hogy reggel van. Ezt Kuczó is megerősíti ébresztő óbégatásával. Kezdődik a nap…
Belemászok az esőkabátba, felhúzom a gumicsizmát, és kilépek az esőbe. WC-re menet konstatálom, hogy a patak kiáradt, és arra megy, amerre akar. Már most nagy a sár, és ennél már csak rosszabb lesz, ha így folytatja az eső. Aztán megjönnek a kondérok, végre reggeli. Mákos guba a menü. Nem tudom eldönteni, hogy a guba már eleve ilyen nedves volt, vagy csak az eső vizezte be. Bárhogy is van, ennyi esővizet egy étkezéshez még nem ettem. A teának még mindig nincs íze. A morál, különösen a naposoké új mélypontot ért el. A túra szerencsére meg lesz tartva. Kuczó kiosztja a tájolókat. Most is elképesztő sebességgel darálja le a tudnivalókat, de ezt legalább nem kérdezik majd vacsoránál. Ezen csak az múlik majd, hogy eltévedünk-e.
Na de végre útnak indulunk. Rövid séta után letérünk a régi vasútról – a dzsumbujba! Az ösvény alig látható, inkább a tanárúr kék esőkabátja vezet minket. Meredeken kaptatunk felfelé, mellkasig érő csalánban és aljnövényzetben. Az eső egyre erősebben esik. Útközben szerválok magamnak egy büntetőt. Szerencsésen kiérünk az ösvényről egy szekérútra. Itt esik legerősebben az eső, a kilátás viszont elképesztően szép. A szemben lévő hegy tetejének csak fele látszik, a másik esőfelhők homályába burkolódzik. Sajnos azonban ez nem sokat javít az osztály kedvén. Ilyen mélabús, ilyen lehangoló, ilyen „búvalbaszott” még nem volt. Elszomorítóan nem élveznek semmit, legszívesebben el se jöttek volna. De sajnos ez van, nem lelheti örömét mindenki ugyanabban.
A szekérútról rátérünk a zöld jelzésre. Ezt követjük jó hosszan, minden elágazásnál megállva. Így caplatunk el Száraz pallagig, ahol megejtjük a tízórainkat – tizenegy óra magasságában. Dzsemet és kenyeret kapunk. Evés után visszafordulunk. Útközben Zsiga sikeresen eltörte a büntetőmet, de szerencsére találtam újat, ami bár nehezebb, de stabilabb is elődjénél. Azonban ezt is becseréli velem egy üres befőttesüvegre. Ha ezt is eltöri, akkor én büntetem meg…
A visszaútra sokkal kellemesebbé válik a hangulat. Az eső is elállt, finomat is ettünk (az eddigiekhez képest), és úgy látszik a többiek is kisétálták már az idegességet. Elképesztően sűrű a köd, pár percre el is veszik a sor eleje. A végét már eddig is gyakran elnyelte a köd, de ezen nem szabad meglepődni. Megkísérlünk egy, az előző osztály által bejelölt rövidebb utat, de innen a sok tüske miatt hamar visszavonulót kell fújnunk. Úgyhogy a hosszabb úton érkezünk vissza a régi vasútra, onnan pedig már sétagalopp a Bükkerei. Az eső újra eleredt, de már csak szemerkél szerencsére. Az ebédig szabadidőt kapunk soraink rendezésére. Az ásók használatára nem kapunk engedélyt, így nem tudjuk folytatni a patak szabályozását. Ehelyett a faluból érkezett Ladáról hordjuk be a vizeket. Hosszas gondolkodás után végre sikerül elneveznünk a járművet. „Libuska”, ezt sikerült megszülni. Egyelőre viszont nincs jobb, úgyhogy addig ezzel kell beérnünk.
Szép lassan eljön az ebédidő. Ma igazi lakomát kapunk. Gyümölcsleves előételnek, habakuk mint főfogás és még desszert is van a reggeliről maradt guba formájában. Miután megebédeltünk első dolgunk felkapni ásót, lapátot és gereblyét, és megyünk terraformálni. A patak a sok esőtől megáradt, ami cseppet sem könnyítette munkánkat. Az sem segített, hogy a végső céljainkat folyamatosan váltogattuk. Egyszer az volt a fontos, hogy a Keisz tanár úr tiszteletére elnevezett Keiszigetet kialakítsuk, máskor a medence lett a prioritás. Végül azonban az történt, hogy a folyót annyira kiduzzasztottuk, hogy belefolyt a szikkasztóba, a szigetet pedig elmosta. De legalább a medence előtti gát bírta a strapát. A többiek a jövőre nézve optimisták, én elég lehangoltan mentem el uzsonnázni. Itt egy holnap estig lejátszandó osztályjátékot kezdtünk el, amiről részletesebben majd akkor írok, ha már befejeztük. Ezután a folyóba került szikkasztóhabról is kéne gondoskodni, amire Illés, Nándi és én már jelentkezünk is. Ügyesen megakadályozzuk az ökokatasztrófát, majd én megyek vissza ásni, Csinnyó és Pondish pedig röpizni. A többiek ezalatt sokat haladtak a munkával. A hétre megbeszélt átadási határidőt prímán teljesítjük.
A vacsora grenadiermarsch, ami sótlanságával sajnos nem ugorja meg az ebéd által emelt magas lécet. A teának viszont végre van íze, és elképesztően finom! Evés után gyönyörű naplemente alatt röpizünk. A tábortűznél felolvasunk pár verset és novellát, és új dalokat is tanulunk: az „Elkártyáztam a szívem”-et (eredeti címe Hajnali ének), a „Megy az ökör az úton”-t és a „Már minálunk babám”-ot. Ezután mindenki takarodik aludni.
Szücsi Márton, 11. c.
(A fotók a 2025c táborában, az osztály tagjai, a kísérőtanárok és -diákok által készültek. A képen szereplők beleegyeztek a képek publikálásába.)
