Krétapor

Berni műveivel a tavalyi Tompa-pályázaton második helyezést ért el. Gratulálunk!

Randevú a sorsommal – novella részlet

1

Sétáim során szeretem a csöndeket. Semmi zene a fülben, amely könnyen megteremt egy valóságot, amihez nekem nem kell sokat hozzátennem. Megfigyelem a csöndes zajokat. Belehallgatok az éppen folyó életekbe, az éppen fontos eseményekbe, az engem körülvevő létezésbe. Csak hallgatom és élvezem, hogy nem kell hozzátennem és mégis van. Átszelem az utakat, legfőképpen azokat, melyeket nem díszit zebracsík-egyfajta szabadságot ad-de azért mégis felfut az iszony lábaimon. Ilyenkor sem kell sokat hozzátennem, és voila máris egy teljesen új közegben érezhetek valamit.

 A pszichológusom mostanában mintha unná az üléseinket.

 -No, de kérem magyarázza el,-és ezt jóindulattal kérdezem-miért nem szeretne Ön a világhoz hozzátenni ?

-Ezt a csodát tegnap este vettem! Csak sétáltam az esti sétányon és belebukkantam ebbe az általam még nem ismert kis csodahelybe!  Ott találtunk egymásra és habozás nélkül magammal hoztam! Mit szólsz? -vigyorgott rám büszkén anyám. Egy ilyen bevezető után legalább egy kiskutyát vártam volna előbukkani valahonnét, de csak egy középhosszú, világos barnából krém színbe nyúló, valószínűleg műszőr bundát nyomott az arcomba. Anyám imádja az ilyesmit, néha több lelket társít ezekhez a holmikhoz, mint az emberekhez. Míg én ezeket nem tudom úgy értékelni, mint ő, mégis állandóan én vagyok az első, akinek meg kell csodálnia még a barátnői előtt, mert tudod hogy Gabrielle mindig olyan kis ítélkező és Colette meg csak irigykedne… Így nem tudok-nem szabad-mást tenni, mint magamra erőltetett mosollyal hevesen bólogatni és nemtetszésem minden jelét elrejteni arcomról.

-Anya, ez valóban csodálatos.-használtam a varázsszót és be is vált.

Erre elégedetten félrerakta az új szerzeményt hatalmas mosollyal az arcán és elvonult a konyhába.

-Ma estére meghívtam pár ismerőst, megünnepeljük Sofia sikereit az egyetemen, tudod, első helyezést ért el a megyei szépségversenyen, úgy tudom osztályelső és alig várom, hogy megismerjük az új barátját!-jelentette ki, majd magára kapta a főzőkötényét, amin idióta bárányok díszelegtek pitével a kezükben. Sose hordja ezt a kötényt, csak néha szereti azt hinni, hogy ezáltal fontosabbá válik az amit tesz.

-Homárt sütök, köretnek gondoltam egy finom salátát, és apád bármelyik percben betoppanhat egy Chapoutier-rel.- sorolta izgatottan. 

Csengő. Az emlegett szamár. Zakójáról csöpögött a víz, szétzilált frizurája árulkodott a kinti időjárásról, kezében a száraz vörösbor, másikban egy félig összehajtott nedves esernyő. 

-Mikor elindultam, esőnek nyoma sem volt…A TV-ben sem említették, sőt a rádiót egész reggel bekapcsolva hagytam, hátha figyelmeztet valami fontosról, de persze csak annak az ostoba Nino rabnak a meneküléséről interjúztatnak meg minden egyes zokogó francia költőnőt meg tudom is én kiket, követhetetlen.-köszönt az ő módján. Anyám máris felpattant és segített lehámozni az elázott ruhadarabokat apámról. Mikor még velük laktam és ezeket a hazaérkezéseket nap, mint nap láttam, és azt is láttam ahogy anyám engedelmeskedik apámnak az idő nyolcvan százalékában (mert tudja, hogyha nem így tenne, abból csak a marakodás lenne) akkor mindig anya régi énje jutott eszembe, az a nyári estéken a nők jogaiért tüntető fiatal egyetemista lány, akit az apja elhagyott és az ehhez hasonló pótcselekvésekbe menekült. Bármennyire is közhelyes, azt a nőt jobban kedveltem, mint a jelenlegi meghunyászkodót. Az idő múlásával egyre kevésbé tűnt lehetségesnek, hogy ez valaha is megváltozik, anyámból kihunyt a magáért küzdő tüzes nő, már csak mások elismeréséért küzd. Ezt a mai vacsorát is azért rendezte meg, hogy Sofia családjának mutogathassa hogy nekünk is megengedhető egy 60 eurós ital, egy nem akciós homár. Hogy milyen gyönyörű bundát hord egy baráti összejövetelre is és a férjét otthon is ha szeretné már eggyel magasabb rangon szólíthatja. Gyönyörködhet a lánya helyett egy szépségkirálynőben, bűntudat nélkül leihatja magát és eggyel kevesebb estét kell a férje társaságában töltenie.

-Velünk tartasz este, Francine? -nézett rám, miután apám-immár szárazon-elhelyezkedett a ma tisztított kanapén. Legalább tudok majd valami izgalmassal szolgálni az ülésen, gondoltam magamban és a már jól ismert mosolyomat felvéve rábólintottam a kihagyhatatlan ajánlatra.

2

– Mennyi az idő? – kérdezte fel-alá járkálva anyám. Az asztal pedánsan megterítve (már vagy két órája) az ünnepi edényekkel és a nagypapa által festett borospoharakkal. Anya gyakran túlzásba esik. Túl sokat takarít, túl sokat vásárol, nem tudja, mikor elég jó, amit tesz. És most ott virít a túlárazott bundájában túl sok rúzzsal a túlvörös homárok mellett.

– Nem túl vörösek ezek a homárok? – aggodalmaskodott megint. 

– Anya, szerintem tökéletesek. Egyébként hét múlt tíz perccel. – válaszoltam neki.

– Nem vall rájuk a késés, vajon bajuk esett? 

Apa előjött a fürdőszobából és nézegette magát a tükörben. Körül lengte a férfiparfüm és az arcszesz illatának keveréke. A szokásos fekete és mélykék öltönyét viselte.

– Nemrég üzent Gerald, hogy dugóban ragadtak.- szúrta oda apám.

– Óh, de kár, de azért jönnek? – kérdezte anyám.

-Persze, hát éppen ide tartanak. Vegyél már be valami bogyót, mert felrobbanok az aggodalmaskodásaidtól! – tette hozzá ingerülten apám.

Ekkor mindannyian megálltunk egy pillanatra, majd anyám törte meg a csendet.

– Akkor addig felteszek egy pudingot. -indult a konyha felé.

– Tegyél fel egy pudingot, ha már nem tudsz egy pillanatra sem leülni! – mérgelődött. Apám nem volt mindig ilyen morcos, néha szeretem azt hinni, hogy még mindig szerette anyámat, még ha nem is mutatta és gyakran a viselkedése sem arra utalt, de én még emlékszem, milyen szépen megvoltak régen. Együtt főztek, együtt játszottak velem, együtt aggódtak. Mára mindez anyára maradt. Egyedül tölti napjait. Apa késő este esik haza, szerintem hétköznap nem is beszélgetnek. Félek attól, hogy én is így végzem: beleszeretek egy férfiba, odavagyok érte, ő is odavan értem, közös életet kezdünk egy közös lakásban, szerelmünk tüzéből egy élet születik, minden addigi közös időnket, energiánkat és szeretetünket ebbe az új életbe öljük. Egyszer csak ez az élet felnő, már nincs szüksége az égő szeretet-labdánkra, már más ember szeretetére éhezik, létrehozzák a saját szeretetlabdájukat és mi ketten maradunk. Otthon. Üresen. S a teremtményünk most már abból a tűzből táplálkozik, ami nekünk már rég elveszett. Két test, amely elvégezte a társadalom elvárását, hozzátett valamit. Egészen nem fognak kihalni, generációk fogják hordozni a családnevet. Vérük folyni fog olyan emberek ereiben, akiket nem is ismertek. És mégis, ami ezt az egészet elindította, már kihalt. Majd egy nap, az egyik meghal, ez elindít a másikban valamit. Valamit még utoljára, mielőtt ő is itt hagyja ezt a helyet. Hátralévő életét a szánakozó emberek sajnálatában éli le, őszinte részvétem, meg sajnáljuk, de egyik sem látogatja meg. Aztán ő is eltűnik abból a lakásból, amit régen gyerekzsivaly töltött meg, lépcsőházát éjszakai részeges énekek, falait szerelmes szavak. Az ő emléke is homályba veszik lassan. Még pár évig emlegetik , hogy a harmadik emeleten milyen szép pár élt, majd végül névtelen felmenők lesznek ők is és az ingatlanhirdetésben sem fog szerepelni, hogy egykor itt egyébként két öregember élt…

Isten előtt állva elrejtelek majd a kezemben

augusztusban lettem holdaddá, erőd teljében kaptam fényed

szürkémből ezüstöt varázsoltál, engedtél a szorongató bilincsen

egyszer elmegyek a szobádba és te majd megmutatod nekem melyik sarok a kedvenced és melyikben zsugorodsz össze mikor már senki sincsen.

bár lennék az a valaki most melletted karodat ölelve

az illatodba inhalálnék 

többet nem kérnék az égtől míg lélegzem

hisz mit ér a csillag mit érinteni nem tudok és

ágaiba kapaszkodva nincs íze az otthonnak

lehet forróbb mint az égető beton

olyan édesen nem perzsel mint ezerarcú tekinteted

kémiailag értelmezhetetlen részecskékre bontasz és

én minden részecskét elraktározok magamban

beléjük sírom a múltat s kijózanult szemekkel

meglátom magam a tükrödben

miközben ragasztod a sebeim én a következő esésemért 

imádkozom

lassan égő lánggal vágyom a kezeidre

minden részletébe belebújok

minden mozdulatában eltévedek

bontogatlak

bár lelked ezen túli világba ér

én bármilyen messze elkísérnélek

még ha el is sorvasztod végtagjaim

kifacsarod lelkem gyümölcsét

majd büszkén kortyolod negédes levét

kortyold csak

ha szomjad olthatom úgy érzem elvégeztem dolgom

elhibázott szavaid és kegyetlenséged rejted még

én levetkőztetem a rétegeid s elidőzöm mindegyikben 

bármely percet mit együtt élünk

én újraélem százszor 

esténként betérek patak szemeidbe 

megfürdöm bennük

s tisztább leszek mint a fátyol

mogyoró fürtjeid körülölelnek és csak a reggel a tanúja 

szájam szélén e nyálnak

hogy melletted biztonságom van mint apjával a kislánynak 

s még ha el is veszi tőlem a sors e bájt 

mely most megtalált

én majd tanácstalanul állok ha neved hallatán mellkasomban ez az izomrengeteg még a következő életemben is megremeg