Krétapor

A művekkel Zsófi a tavalyi Tompa pályázaton harmadik helyezést ért el. A borítóképen Raza Katarina fotója látható. 

Akkor táncoljunk mezítláb!

Csöndes májusi nap volt. Az ország sarkában, Karnócon, a Szent István Körzeti Gimnáziumban becsöngettek az ötödik órára. Ez volt az utolsó aznap, a tizenegyedik osztályosoknak magyaruk volt. Arany Családi körét elemezték, síri csöndben, egész órán. A hátsó padban Kata és Gegő nagy terveket szőttek a délutánra, mellettük Vica szorgosan jegyzetelt. Kata szokás szerint minél jobban be akart rúgni, hallgatni, ahogyan Gegő felolvassa nekik a héten írt verseit, együtt vihogni Vicával, majd győzködni egy darabig, hogy igyon ő is egy keveset. Vica majd egy idő után beadja a derekát kicsit becsíp, hogy utána csak hevesebben dicsérje Gegő új verseit és azt bizonygassa, hogy ő lesz a következő Petőfi. Valamikor három körül hazakeverednek, Vica bemászik az ablakon, Gegő betakarja a húgát és Kata végighallgatja, ahogyan a nagyapja kidülledő erekkel üvölt vele. 

Mikor kicsöngettek, a három barát megindult a Rejtekhez. Kifordultak az iskolából, végigmentek a Kossuth Lajos utcán, aztán balra, földút fölfelé. Felértek a falu melletti dombocska tetejére, ahonnan rálátni egy hatalmas mezőre, a közeli dombokra és az erdő szélére. Az égen piszkosszürke felhők úszkáltak, a fűszálak a hűvös szellőtől hajladoztak. Ide-oda. Innen még negyedórát sétáltak, mire a Rejtekhez értek. 

A kamaszoknak semmilyük sincs a világon, ők a társadalom nincstelenjei. De a Rejtek, az Katáé, Vicáé és Gegőé volt. Csak az övék. Sőt az övék volt a Rejtek körüli mező, a kilátás és a hatalmas égbolt fölötte. A csillagok, amiket kicsi koruk óta néztek, a napsugarak, amik cirógatták az arcukat, a fűszálak, amik otthont adtak száz, meg száz ciripelő tücsöknek. És ami végkép az övék volt azok a gondolatok, amik itt születtek, heverve a fűben, a beszélgetések, a könnyek, a millió pillanat, az a hosszú és fájdalmas folyamat, amit felnövésnek nevezünk. 

Ledobták a táskáikat a fűzfa tövébe és leültek a fűbe. 

– Na halljuk, mit írtál a héten Gegő! Egész magyaron azt vártam, hogy meghallgassam az újakat. – mondta Vica, miközben kibontotta az ebédről meghagyott szendvicsét. 

– Olyan vagy, mint egy hetente frissülő verseskötet. – nevetett Kata

– Rendben, melyikkel kezdjem, a jobbal vagy a rosszabbal? A héten csak kettőt írtam. – Gegő előbányászta a széteső, firkákkal, versekkel, gondolatokkal és tintafoltokkal teleírt, fecnikkel teletömött fekete noteszét. A fekete noteszt magával vitte mindig, mindenhova. Az a notesz volt az élete. Mintha nem is a notesz tartozott volna hozzá, hanem ő a noteszhez. Nem a fizikai valója volt ennyire fontos, hanem az eszmei értéke. Az, ahogyan pont kézreállt Gegőnek, ahogyan a toll siklott az olcsó papíron, és ami benne volt. Gegő versei lenyomatai voltak az életének. 

 – Kezdd a rosszabbal! Utána még jobbnak fog tűnni a jobb.

Gegő elkezdett szavalni. Úgy szavalt, mintha a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állna, a lányok tátott szájjal hallgatták. Ezek az esték voltak a hét fénypontjai. Megfagyott az idő, semmi gond nem létezett, csak a jelen, csak az a pillanat. A fülükben csak Gegő hangja visszhangzott, a külvilág megszűnt létezni, az egész káosz lenyugodott. Csend volt. Az a pillanat volt a hét legőszintébb pillanata. Nem volt körülötte semmi sallang, semmi felesleg. Csak a tiszta valóság. Érzések, emberek, helyzetek. Kata mosolygott.

– Ez kurva jó! Esküszöm, te leszel a következő Petőfi. Csak ne lenne igaz, amiről szól. Az egész élet egy nagy baromság. 

– Mondjuk, ha nem lenne ennyi rossz, akkor Gegőnek nem lenne miről verseket írnia. – csatlakozott be Vica.

– Akkor írhatna a szép dolgokról is…

– Úristen lányok, rózsaszínűek a felhők!

Egyszerre kapták fel a fejüket. A felhők tényleg rózsaszínűek voltak. Vattacukor-rózsaszínűek. Süvített a szél, ment le a nap és fenyőillat volt. 

– Hallgassunk inkább valamit, Vica elhoztad a hangszóród?

– Persze, mit tegyek be?

– Várj most találtam egy nagyon jót a héten. Írd be, hogy Immunissá válunk. Ilyen szürke kép van hozzá. 

Megszólalt a zene, a másik mentsvár. Eleredt az eső. Hirtelen mindhárman elkezdtek nevetni. Vihogtak, mint a hülye kisgyerekek. Kata felpattant a földről.

– Tudjátok mit kéne csinálni? Táncolni!

– De hiszen esik az eső, minden tiszta sár!

– Nem érdekel! Akkor… Akkor táncoljunk mezítláb!

Levették a cipőiket, feltűrték a nadráguk szárát és kirohantak az esőbe. Pörögtek, ugráltak, nevettek, csillogott a szemük. Csuromvizesek lettek, elestek, felálltak, fetrengtek a fűben. Már nem is hallották a zenét.

A fiú a kamerával

Leülök a metrón egy fiú mellé, aki kamerát tartott a kezében. Hosszú, göndör sötét haja van a fiúnak. Szürke pulcsi van rajta és sötétkék nadrág. Fején fehér fejhallgató, táskája színes, tekintete a semmibe réved. Kezében kamerát szorongat, úgy fogja, mint élete legnagyobb kincsét. Leülök mellé. Mivel táncolni nem illik a metrón (én mondom maguknak a társadalmi normák börtönében élünk nap, mint nap), csak rugózok a zene ütemére a lábammal. Szívem szerint ráznám a hajam, ordítanék, énekelnék teli torkomból. 

És ekkor eszembe ötlik, mi van, ha a fiú is ugyanezt szeretné. Meg az a nő is szemben. Fogadni mernék, hogy ha tehetné, a fiú is táncolna, nevetne, sírna. Hirtelen az a bizonyosság nehezedik rám, hogy ezen a metrón mindenki őrült. Mert tegyük fel, hogy a kamerás fiú elkezd táncolni. Az összes többi utas furcsának, különcnek gondolná, holott szívük szerint ők is ugyanígy tennének. Így jobb híján elképzelem, hogy a fiú táncol. Meglehetősen mókás, ahogy hosszú kezeivel össze-vissza kalimpál, ahogy hahotázva nevet. Én is elkezdek kuncogni, aztán nevetni, aztán röhögni. Aztán sírni, majd zokogni. Aztán üvölteni. Térdre borulok a metró közepén és torkomszakadtáig sikítok. 

Hirtelen azt veszem észre, hogy nincs körülöttem 

senki. 

Mindvégig egyedül voltam.

Mert mindvégig egyedül vagyunk.

Fázis

Segíteni akarok. 

Támaszt vajon nyújthatok? 

Melletted ragadok. 

Figyellek kedvesen. 

Kiáltani akarok.

De valahogy nem tudok. 

Itt maradok. 

Meghúzódva, csendben.

Ordítani akarom. 

De elnémul a torkom. 

Fuldoklom.

Saját üvöltésemben.

A dolog-süllyesztő

Elnyelte a dolog-süllyesztő a fésűmet, ugyanúgy ahogyan elnyel minden mást is. Tudniillik a dolog-süllyesztő éppen a polcos szekrény és a mosdókagyló között van. Kissé félelmetes hely, már-már nyomasztónak, titokzatosnak is mondhatnám. De nem mondom, maradok a kissé félelmetesnél. A dolog-süllyesztő legfontosabb tulajdonsága, hogy a dolgok eltűnnek benne. Amit egyszer oda beejtesz, azt már csak nagy fáradozások, erőfeszítések közepette tudod visszaszerezni. A dolog-süllyesztő emellett még rettentő koszos is. Emiatt, ha netalán arra adnád szegény fejed, hogy megkeress valamit benne, akkor utána alapos kézmosást, fertőtlenítést, esetleg sikálást ajánlok. Még egy igazán fontos dolog: a dolog-süllyesztőben sötét van. Oda nem jut el, semmilyen hiper-szuper csillár fénye, maximum, ha közvetlenül belevilágítasz. Mintha megszűnne benne a tér, az idő, a fény, a fizikáról alkotott elveink felborulnak, ez egy különleges, a tudománynak nem engedelmeskedő rendszer. Úgy is le tudnám írni, mint egy kis külön univerzum, vagy egy feneketlen, sötét zsák. Csak a nagy semmi, a sötétség van benne és megszámlálhatatlan dolog: 

• hajgumi, sok hajgumi, 
• papír zsebkendő-koszos is, tiszta is,
• hullámcsatt, 
• fogkefe, 
• alkatrészek, 
• hajszál, 
• zsebóra,
• rongy, 
• fél csomag chips, 
• egy Barbie baba,
• a fél pár papucsom, 
• anyukám fél pár papucsa,
• a nagyitól fél éve kapott húsleves, 
• egy öngyújtó,
• egy könyv, címe: A magyar demokrácia és jogrendszer, 
• rágó, 
• fél pár zokni, 
• egy teljes pár zokni, 
• zseblámpa, ami keresés közben eshetett be,
• búvárszemüveg,
• kutyajáték – nincs kutyánk,
• egy szegény szobanövény,
• múlt századbeli, divatos női kalap.

Jelentem a mai nappal a lista bővült! A fésűm is lakója lett a dolog-süllyesztőnek!

Rongybabátlanodás

Nyüzsög a tömeg, 

Csillog a fény. 

Engem a rongybaba követ,

Együtt maradnánk még,

de nem. 

A rongybaba egyedül sír, 

S én a másik sarokban kuporgok. 

Fölöttem a bál, mint holmi sír, 

Tornyosul, tudja nem vagyok ott,

és mégis. 

Mégis a zsivaly átszűrődik a függönyömön, 

Nem nagyon, csak egy kicsit. 

Kicsit engedem be, ez zűrzavar a köbön, 

Szirupos társalgás, az a rengeteg piti,

vagy mégsem? 

Talán mindenki rongybabástul jön a bálba, 

Kezdi az életet, majd lassan elhagyja, 

S már őket sem követi a rongybaba mászva. 

Beköszönt lelkükben a sötét éjszaka.

Kedvenc felhőm

A kedvenc felhőm beutazta értem a világot. Végiglebegett az Atlanti-óceán mélykék habjai fölött. Kicsit megpihent az Egyesült Királyság felett, le is eresztett kissé, mert ott a többi felhő nyomására elhullatott néhány esőcseppet. Utána Franciaország felé vette az irányt, találkozott egy igazán helyes francia felhővel, de hamar emlékeztette magát, hogy neki Magyarországra kell jönnie. Könnyek között búcsút intett a felhőfiúnak és tovább indult Németország fölé. Megint akadályba ütközött, egy hatalmas szélvihar pörgette össze-vissza. De a kedvenc felhőm kitartott. Rövid tájékozódás után folytatta útját hozzám. Csehországban már kissé kezdett fáradni, az út egyre monotonabbá vált.  A Tátra fölött elállt a lélegzete a bámulatos hegyektől. Elszorult a szíve. A francia felhőre gondolt, akit elhagyott. A Tátrában csak úgy nyüzsögtek a felhők, leginkább csoportokba verődve. A kedvenc felhőm próbált szóba elegyedni velük, de igen kirekesztőek voltak, így hamar otthagyta őket. Lassan, de biztosan megérkezett Magyarországra. Átrepült Visegrád és Budapest felett. Ezután belebegett a látóterembe. Én egy mezőn feküdtem a piszkoszöld fűben. Fújt a szél, de a felhőm megállt az ég közepén. Gyönyörű volt és kissé fáradt a hosszú úttól. Soha nem láttam még ilyen szép, törtfehér, kecses felhőt. Éreztem, hogy ő az én felhőm. Csak az enyém. A Nap csöndesen sütött, a levegőnek nyugodt illata volt. A kedvenc felhőm kedvesen nézett le rám. Boldog volt, s vele boldog voltam én is.