Az interjút készítette Hernádi Gergely, 11. c.
Tisztelt Igazgató Úr, üdvözlöm és nagyon köszönjük, hogy elvállalta a Krétapor első számába ezt az interjút. A mai beszélgetés témája az Ön munkássága, a tervei, illetve a közelmúlt iskolai eseményei lesznek.
Bemelegítésként hadd reagáljak: Egyrészt, köszönöm ezt a lehetőséget. Másrészt, most jutott eszembe, hogy amikor harminc évvel ezelőtt elkezdtem itt a pályámat, az akkori Trefort újságba is bekerültem egy interjúval. Most is nagyon köszönöm a lehetőséget a megszólalásra.
Ha már szóba került az Igazgató úr pályakezdése, hadd kérdezzem meg, miért választotta a tanári pályát, mi terelte Önt a tanítás felé?
Sosem akartam tanár lenni, bár olyan szakokat választottam, amelyekkel ez a pálya is elérhető volt. Engem igazából a Trefort vonzott a tanári pályára, mert amikor történelemből itt végeztem a gyakorlatomat, megtetszett a tanítás. A vezetőtanárom egyből levitt az igazgatóhoz, és a gyakorlat után meghívtak tanárnak.
Ezek szerint nem voltak előzetes tervei a tanársággal kapcsolatban. Mégis, amikor felkérték, mire számított, tanárként milyen hatások fogják Önt érni a Trefortban? Az elképzeléseihez képest mennyiben más tanárnak lenni?
Semmilyen előzetes elvárásom nem volt. Nagyon-nagyon jól esett ez a felkérés. Picit gondolkodtam rajta, de addigra megszerettem ezt az iskolát, a diákokat és a tanítást is. Azonnal kaptam egy osztályt, úgyhogy nem volt több éves hozzászokás vagy rákészülési lehetőség. Kaptam egy meghívást, és úgy éreztem, az én feladatom ennek eleget tenni. Amikor felmentem a harmadik emeletre év elején az új osztályommal találkozni, rögtön élveztem. Igazából ami miatt egy picit remegett a lábam a legelején, az az első szülői értekezlet megtartása volt, mert helyt kellett állnom a szülők előtt is. Minden mást rettenetesen élveztem, mert nem csak egy akkori elsős (mai kilencedikes) osztályt kaptam, hanem egy érettségiző csoportot is, akiknek négy év alatt én voltam az ötödik német tanára. Ők csak 5-6 évvel voltak fiatalabbak nálam, ami keményebb kihívás volt, mint tíz évvel fiatalabbakat tanítani.
Néhány évet előreugorva az időben, ez a tizedik éve igazgatóként itt, a Trefortban. Amikor először megválasztották Önt igazgatónak, milyen céljai és tervei voltak az első ciklusára, illetve amennyiben hosszabb távra gondolkozott, akkor hosszabb távon, és hogyan alakultak azóta ezek a tervek?
Én mindenben hosszabb távon gondolkodom. A magánéletemben, a hivatásban és a munkában is, de nyilván a hivatástudatom fokozatosan alakult ki. Olyan tanár voltam, akit foglalkoztatott, hogyan működik a Trefort, ezért már többször felmerült, hogy igazgató legyek, de nagyon örülök, hogy csak huszonkét év után pályáztam meg az állást. Hosszú pályázatot írtam, de akkor még egyáltalán nem tudtam, mivel jár ez a feladat. Be kell ülni az igazgatói székbe ahhoz, hogy az ember valóban érezze a terhet, ami a nyakába szakad. Én úgy csináltam, ahogyan elterveztem. Az öt évből az első volt a legfontosabb, mert mindennek, amit szerettem volna kialakítani vagy megváltoztatni, azonnal nekiestem. Gyakorlatilag az összes iskolai rendezvényt, eseményt, próbáltam olyanná formálni, amilyenre szerettem volna, és úgy éreztem, hogy ez sikerül is. Ezt viszont a helyetteseim sínylették meg, mert szegények minden péntek este kaptak egy öt-tíz oldalas összefoglalót és táblázatot az egész hétről. Arra kértem őket, hogy vasárnap estig töltsék ki, hogy ők milyen munkákat végeztek, vasárnap éjszaka pedig átküldtem a következő hét táblázatba szerkesztett teendőit. Mindent összevetve nagyon kemény volt az első év, sok egyéb küzdelemmel tűzdelve. Nem véletlen, hogy a következő év elején kórházba kerültem, és körülbelül egy tanévet kellett kihagynom.
Mi az igazgatói lét a legnagyobb kihívása, amivel a leggyakrabban szembesül?
A legnagyobb kihívás egy vezetőnek mindig az, hogy jó munkatársakat találjon. Én beleszólhattam a saját közvetlen munkatársaim kiválasztásába, és ezzel azóta is nagyon elégedett vagyok. Sikerült olyan emberekkel körül venni magam, akiknek olyan a munkabírásuk, munkakedvük és a hozzáállásuk, mint nekem. A másik nagy kihívás a tanárok kérdése. Az én célom az, hogy az itt lévő tanárok, magukból a legtöbbet adják, az én dolgom pedig az, hogy ebben segítsek nekik. Ha olyan helyzet adódik, hogy valaki elmegy, és emiatt új tanárt kell keresni, akkor pedig nekem kell megtalálnom a lehető legjobb embert pozícióra. Úgy érzem, ez az a feladat, ami számomra a legnagyobb megpróbáltatás, ebben igyekszem folyamatosan fejlődni, de a munka minden más részét is élvezem. Azért is tartottam meg ezt az állást, miután a kijöttem a kórházból, és adtam le helyette sok más tevékenységemet, mert úgy éreztem, hogy ez az, amiben legjobban ki tudok teljesedni. Természetesen minden nap végére lemerít, de egyben fel is tölt ez a munka.
Mi a legszebb az igazgatói létben, mi az, ami a leginkább tudja Önt motiválni?
Igazgatóként az első pillanattól kezdve szívfájdalmam volt, hogy csak egyetlenegy osztályom, vagy csoportom van. Nem véletlen, hogy ezen próbáltam egy idő után változtatni, és a történelem tanítást is egy időre otthagyva az állampolgári ismeretek oktatását kezdtem el, hogy sorban megismerjem az osztályokat. Az egyik legnagyobb öröm a diákokkal találkozni, őket fejleszteni. Legalább egy évre szeretném megismerni mindegyik osztályt, az összes évfolyamot. Amikor belevágtunk az építkezésbe az előző félévben, jött a sok mérgelődés és veszekedés a vállalkozókkal, kivitelezőkkel, s a nap végén, már mindig azt mondtam, hogy jó, hogy a tanári pályát választottam. Minden nehézség ellenére sincs ennél a szakmánál szebb, örülök, hogy itt vagyok.
Hogyan élte meg ezt a féléves időszakot, amikor a felújítás zajlott, mennyire volt nehéz kézben tartani a történéseket?
Ez az eredetileg két hónapos felújítás február végén fog egy éve tartani. Most úgy érzem, hogy nagyjából akkorra fog véget érni a projekt. Egy évvel ezelőtt hívott fel egy egyetemi vezető, hogy számíthatunk erre a felújításra, és mivel a teljes erősáram hálózatot kicserélik, itt nem lehet tanítás, elképzelhető, hogy szeptember elején néhány hétre online-ba megy majd a Trefort. Én akkor, a késő esti fogmosás közben a tükör előtt állva, amikor a telefonhívás érkezett, mondtam, hogy ez elképzelhetetlen, a Trefort nem hajlandó erre, és én sem. Onnantól kezdve folyamatosan azon dolgoztam az építkezés és a tanév kezdetéig, hogy megszerezzük a szomszéd épületet ideglenes használatra, és hogy a bölcsészkaron is meg tudjunk állapodni a vezetéssel, a tanszékekkel. Az egész nyarat végigdolgoztuk, hogy a tanév elfogadhatóan kezdődhessen el. Az építkezés folyamatosan húzódott, és az ember egy ideig ezt türelemmel tűri, de egy idő után a veszekedések, a csúszások, a hibák és azok javíttatása nagyon sok mérgelődéshez vezet. Én minden este, mire hazaértem, próbáltam kisöpörni a fejemből, ami itt nehézséget jelentett napközben, hogy a szerető családi körben feltöltődhessek a következő napra.
Most, hogy a felújítás a végéhez közeledik, milyen tervei vannak a következő évekre az iskola szempontjából?
Azt szeretném, ha mindenki, a száz munkatársam, a hatszáz diák és az ezerkétszáz szülő, úgy érezné, hogy a Trefort az első. Azt gondolom, hogy ez mindenki számára mást jelent, és ezt elfogadom. Szeretném, hogy tudjunk mindig megújulni, tudjunk minden napot, hetet, hónapot, évet örömmel, lelkesedéssel kezdeni, és akkor elégedettek leszünk. Konkrét terveket a harmadik ciklusomra pályázva a pályázatomban fogok majd megfogalmazni.
A Trefort közösségének fontos részét képzik az iskola különféle hagyományai. Önnek melyik a kedvence ezek közül?
Mindig az a kedvencem, amelyikben épp benne vagyunk, amelyik után elégedetten, jókedvűen megyek haza. Hogy mégis konkrétan válaszoljak, a múlt pénteki farsangi rendezvényt átélve és látva, jelen pillanatban számomra a Trefort bál a legkedvesebb. Hiszen sokat készülünk, odatesszük magunkat, de mégsincs idegeskedés körülötte, egyszerűen csak örülünk egymásnak. Én rettenetesen szeretem a táncot, szerintem önfeledt életöröm van benne, de közben mégis szól az iskoláról is, elegánsak vagyunk, tudunk viselkedni és egymásra figyelni. A másik ünnepség, amit még szeretek, azért is, mert az átalakításához személyesen is nagyon sok közöm van, az a ballagás. Annak idején megálmodtam, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén legyen az iskola ballagása, és azóta mindig ott tartjuk, ami egy gyönyörű és méltó környezet az iskolai ballagáshoz.
Mi az Ön számára a legnagyobb érték a Trefortban és a trefortos közösségben?
A legnagyobb érték mindig az emberekben van. Jó bőven, több száz oldalban lehet majd olvasni arról, hogy mit jelent a Trefort egy kollégám szerkesztésében ősszel megjelenő kötetben, ami az iskola szellemiségéről fog szólni. Nyilván sejthető, hogy ilyen sok oldal mennyi értéket jelent. Azt gondolom, hogy mindenkinek sokat lenne érdemes olvasgatnia ezt a könyvet a következő években, évtizedekben. Ha pedig egy szóban szeretném megfogalmazni, akkor az autonómia jut még eszembe. Amikor én anno beléptem az iskolába, akkor nem csak egy osztályt kaptam, hanem lehetőséget is, hogy azt valósítsak meg, amit szeretnék, nem azt, amit mondanak vagy amire köteleznek. Én ehhez rengeteg támogatást kaptam a mindenkori igazgatóktól, amíg tanítottam. Ezt tartom az egyik legfontosabb dolognak itt a Trefortban, hogy autonóm intézmény tud lenni, autonóm tanárokkal, akik autonóm személyiségű diákokat nevelnek. Így élünk tíz éve, így élünk harminc éve, és azt gondolom, hogy sok szempontból így élünk százötven éve a Trefortban.
Nagyon szépen köszönöm a kérdésekre adott válaszait, és a szerkesztőség nevében is szeretném megköszönni, hogy elvállalta az interjút!
Én pedig nagyon köszönöm a felkérést!
A borítóképet Fehér Zsófi készítette.
