A mű a 2022/23-as Tompa pályázaton megosztott harmadik helyezést ért el.
A vekker fülsiketítő hangjára ébredek. Ahogy kinyitom a szemem, nem látok semmi mást, csak ahogy a plafon üresen és ostobán mered rám. A fekhely másik oldala már üres, de még nincs bevetve: az ágynemű és a párnahuzat ráncait fehéren tölti be a kopár, reggeli fény. Zsuzsi már biztosan a konyhában készíti össze a gyerekek uzsonnáját. Gépies mozdulatokkal beledugom a lábfejem a papucsomba, sima érintését érzem a talpamon. Kilépek a folyosóra, lenyomom a fürdőszobaajtó kilincsét. A tükörből fáradt, szürke szempár tekint vissza rám, borostával keretezett, keskeny ábrázattal. Nyomok egy kevés borotvahabot a tenyerembe, amit felkenek az arcomra, majd végighúzom rajta a pengét. Lemosom, már kész is. Ekkor valami megcsillan a tükörben: a halántékomon egy fénylő, ősz hajszál. Nem tudom miért, de zavar. Nagyon zavar. Idegesen kihúzom a fiókot, kapkodva megkeresem a kis körömvágó ollót. A hideg fém érintését érzem a kezemben, egy gyors mozdulattal lenyisszantom a hajszálat. Az ráérősen hullik bele a mosdókagylóba, vizet engedek rá, a habok felkapják, majd elnyeli a lefolyó. Most már kicsit jobb.
Kimegyek a konyhába, a gyerekek köszönnek. Zsuzsi rámnéz, köszön ő is, majd folytatja a répaszeletek aprítását. A gyerekek csacsognak, én hallgatom, mit beszélnek, de az agyam tompa, nem jutnak el hozzá az információk. Ábel ma matek dolgozatot ír két ismeretlenes egyenletekből, kicsit izgul, de azt mondja, menni fog, anyával átnézték tegnap este, meg még a János vitéz első két versszakából is felelés lesz, elszavalja monoton hangon. Luca fején ma a piros sapkája van, majd visszafelé el ne felejtsük, nehogy aztán otthagyjuk megint az oviban, annyi ruha elkallódott már, mostmár aztán tényleg vigyázzunk, a pöttyös sapka nincs meg, úgyhogy ha ezt is elvesztjük, megfázik a gyerek feje. Tegnap az oviban lerajzolták a családot, én vagyok ott, a rajz szélén, az a nagy, bőrszínű izé. Hannáért ma érte kell mennem valahová a világ végére, Misiéknél ma ugyanis buli lesz az Isten tudja miért, és persze hogy előtte bevásárolok még: veszek mosóport, fogkrémet -de nem olyat, mint múltkor, az nem ízlett Lucának- vennem kell még bio narancsot, és még vagy 20 féle dolgot ami ott áll a bevásárlólistán, persze szívem, hát persze hogy bevásárolok.
Búcsúzásnál Zsuzsi szája simán és feszesen ér hozzá az én számhoz, belenézek sötét, fekete szemébe, metszően süt belőle a közöny. Ekkor felvillan egy kép, egy nagyon, de nagyon régi kép, ami még egy Balatoni nyárról itta bele magát jó mélyre az emlékezetembe. Zsuzsi arca piros, apró nevetőráncok szelik át, szeplők pettyezik és szabálytalan, kis fehér fogai gyöngyökként villannak fel. Arcát a Balaton indigókék vízfodrai keretezik. És látom, határozottan látom, hogy Zsuzsi szemeiből ekkor nem a metsző közöny süt, hanem valami más, valami egészen más, amit már jó régen nem láttam, és talán nem is éreztem. A kép szertefoszlik, újra itt vagyok ezen a hűvös, kopár novemberi reggelen: ott áll előttem megint Zsuzsi, de most a metszően közömbös sötét szemével és sima, hideg szájával. Elsuttogok egy sziát, majd kilépek az ajtón.
Beülök a mentolos kocsiillatosító szagú autóba, a gyerekek természetesen összevesznek azon, hogy ki hova üljön. Most komolyan, de nem tök mindegy? Majd holnap akkor cseréltek, és te ülsz az ablak mellé, jó? Meghallgatjuk még egyszer a János vitéz első két versszakát, és elmagyarázom, hogy attól még, hogy a Laci elvette a labdát, nem kell sípcsonton rúgni. Végre kiszállnak, a nagyok a sulinál, a kicsi az ovinál.
Egy vadbarom már megint nem tud vezetni, végülis minek megadni azt a jobbkéz-szabályt? Mekkora az Isten állatkertje! Rátenyerelek a dudára, éles hang hasít a csípős, kora reggeli levegőbe. Látszik, hogy a másik meglepődik, lehúzza az ablakot, én is lehúzom, te idióta, üvöltöm neki. Füstölögve húzom fel az ablakot és rátaposok a gázra.
Este későn érek haza. A ház sötét és csendes. Benyitok a megvilágítatlan hálószobába, Zsuzsi összegömbölyödött teste fekete gomolyagként rajzolódik ki a félhomályban. A fal felé fordul. Bebújok mellé az ágyba, hallgatom egy ideig az ütemes szuszogását, majd végül én is a fal felé fordulok. Rövidesen elnyom az álom.
A vekker hangjára kelek. A plafon üres és fehér, az ágy mellettem bevetetlen. Felveszem a papucsom, lenyomom a fürdőszobaajtó kilincsét. A tükörből szürke szempár néz vissza rám, megborotválkozom. Ekkor megcsillan valami ezüstös, valami nagyon fényes. Közelebb lépek a tükörhöz, elkáromkodom magam. Kikeresem a fiókból a kis körömvágó ollót, és idegesen lenyisszantom a csillogó, hófehér, ősz hajszálat. A lefolyó bugyborékolva nyugtázza zsákmányát.
Berczik Dorottya
