A 11.-es magyar fakt lehetőséget kapott, hogy az Örkény István Színházban készülő Anyegin előadás alkotóival és a színház drámapedagógusaival együtt, rendhagyó módon dolgozza fel a művet egy négy alkalomból álló programsorozat keretében.
A program első részeként körbejártuk a színházat és az összes kapcsolódó teret, az öltözőket, az irodákat, a pincét, a kamaraelőadások színpadait, ugyanis az előadás különlegessége, hogy a hagyományostól eltérően nem színpadon játszódik, hanem kisebb, más jellegű, előadásra első ránézésre nem alkalmas helyeket gondol újra és használ ki. Ezután elkezdtük boncolgatni a regényt és rendezői, dramaturgi, színészi szemmel elemezni. Érdekes tapasztalat volt, hogy a sokunk által unalmasnak tartott szöveg mennyivel érdekesebbé válik, amikor színpadra kell állítani.
A második alkalommal már a gyakorlati kísérletezésen volt a fókusz. Csoportokban saját víziót alakítottunk ki, és néhány jelenetet jelmezben, állóképekkel be is mutattunk egymásnak. Ezen az alkalmon a rendező (Dohy Balázs) és a dramaturg (Kukk Zsófi) is ott voltak, látták az elképzeléseinket, mi viszont még nem ismertük az ő koncepciójukat. Nagyon érdeklődve és nyitottan figyelték a jeleneteinket, amiket ötletesnek, kreatívnak és meglepőnek írtak le. A legmarkánsabb közös pont a mi és az ő vízióik között az újító jellegű, alapértelmezett nézőpontból kifordított perspektívaválasztás volt. Mi változatos képekben gondolkodtunk a szappanoperától a szórakozóhelyen át egészen az iskoláig és az ottani adott társaságok jellegzetes figuráira osztottuk le a szerepeket, az elbeszélő komplexitását több-kevesebb sikerrel megoldva. Az ő koncepciójuk a mieinkhez képest viszont sokkal radikálisabb, direkten szélsőséges és feszélyező.
Ez hajazhatna akár a brechti elidegenítő effektusokra is, ami a racionális megoldás lenne, tekintve, hogy a darab többszöri megakasztása, a nézők mozgatása mind kizökkentő hatású. Viszont a saját tapasztalatunk az, hogy a kis terekben való összezártság és a távolság kivágása színész és néző közül (olyan értelemben is, hogy a helyváltoztatások alatt a színész civilként viselkedik) a kezdeti kényelmetlen helyzetből egyszerre átcsap vibráló közvetlenségbe. A meglepetés erejével együtt képes ez a hirtelen közvetlenség bevonni és kíváncsivá tenni.
A történetet hat színész hat különböző helyen, hat különböző stílusban, hat különböző élethelyzetet láttatva, hat különböző hangvétellel meséli el. Karaktereik nem teljesen körülhatárolhatóak, sztereotíp tulajdonságaik alkalmazkodnak a 21. századhoz miközben nem szakadnak ki az eredeti mű miliőjéből sem. Ráadásul a darab monodrámaként indul, a színész egyszerre narrátor, Anyegin, Lenszkij, a társadalom bíráló hangja és kedélyesen fecsegő jóbarát. A néző pedig, aki egy kis széken, két másik összezavarodott ember közé szuszakolva kényelmetlenül gubbaszt megmarad önmagának, nincs ideje és tere levedleni a napi gondjait, úgy találja szembe magát a 19. század társas magányával. Akkor döbben rá, hogy nem őrültekről és önteltekről szól a mű, hanem a saját környezetükről és benne talán saját magukról is.
Az Anyegin az akkori társadalmi, politikai és kulturális problémák bemutatásán kívül, vagy talán pont azáltal rávilágít a tiszta, egyenes kommunikáció fontosságára. A főhős a családját, barátait, a beteljesülő szerelem lehetőségét veszti el felszínes, tudatosság nélküli, szerencsétlen kommunikációja miatt. A darabban testközelből tapasztalhatjuk meg a szereplők szenvedéseit és vesszük észre az elszalasztott lehetőségeket. Egy úgynevezett társasági ember, Anyegin elhagyatottsága kiegészül Lenszkij, Tatjana és Olga magányával. Az elveszettségük érzésének átadását segíti, hogy mivel kis terekben játsszák az előadást a színész és a néző szokatlanul közel vannak egymáshoz, ami lehetőséget ad egymás szemébe nézni, közelről. Lehetőséget ad látni a megelevenedő karakterek kétségbeesését, a szemükbe nézni, ezáltal a történések részesének érezni magunkat.
A helyszínek közötti váltás pár perc időt biztosít a nézőnek feldolgozni a látott epizódot és véleményt kialakítani. Ez lehetetlen anélkül, hogy a saját életéből eszébe ne jutnának sajátos helyzetek, elszalasztott lehetőségek, magányos percek emlékei. Ezt az Anyegint lehetetlen úgy nézni, hogy a feldolgozás során ne hasonlítanánk össze magunkkal a látott sémákat. (Persze nem azt, hogy Anyegin hogyan gyilkolt, hanem az odavezető utat, a kapcsolatát a „barátjával”.)
Fontos, hogy minden második helyszínen vagy jelenetben találkoznak a színészek és a hozzájuk beosztott nézők, igy dialógus generálódik és társas színjátszást is láthatunk. Aztán a csapat megint szétválik, a nézők új színészt kezdenek követni és egy újabb felfogású narratívából tudják meg a történet folytatását. Menet közben egyre közelebb kerülünk a színészekhez és a nézőtársainkhoz is, akikkel azon túl, hogy ugyanazt nézzük ugyanott lehetőség van kontaktálni is, így generál a társas magány lenyomata közösségi élményt.
A darab befejezése eltér az összes többi előtte levő epizódtól. A darab végén minden színész és néző egy helységbe kerül (stúdió) és egy dallal zárul az előadás, mint egy rituálé. A dal feloldoz és jó lezárása a darabnak, de nyomot hagy. Az előadás mindenképpen gondolatébresztő, sikeresen láttatja a régi történeten átütő máig aktuális problémákat és további gondolkodásra késztet.
A faktos program lezárásaként a kész darabot is megnézhetjük majd és egy utolsót beszélgethetünk róla az alkotókkal. A darabot májusban fogják bemutatni, mindenkinek ajánlom, aki olvasta a szöveget és érdeklik a modern színház kísérletezései, valamint szeretne megismételhetetlen színházi élménnyel gazdagodni.
Késmárky Júlia
(A képen szereplők beleegyeztek a képek publikálásába.)
Vélemény, hozzászólás?