Május 26-án reggel 7:40-kor találkozott az osztály a Nyugati pályaudvaron. Rögtön megkezdődtek az izgatott (és kevésbé izgatott) beszélgetések: “Mennyi ruhát hoztál? Úristen, mekkora a táskád! Nézd, fotóznak! Olyan büdösek leszünk…”
Az egy órányi vonat- és háromnegyed órányi buszút után kellemetlen gyaloglás vette kezdetét. Az egész heti cuccunkkal megpakolva nem volt kifejezetten jó érzés a köves, aszfaltos úton a pocsolyákat kerülgetni, de idővel csak megérkeztünk a táborhelyre.
Kis ebédszünet után bele is kezdtünk a munkába. Mivel első osztályként mentünk, mi építettük ki a tábort a nulladik napon, ami aztán sokak számára a hét fénypontja lett. Letapostuk a mellkasig érő csalánt, felállítottuk a magán- és a konyhasátrakat, kiépítettük a zuhanyzókat és a mosdókat, illetve kiástuk a konyha helyét. Hihetetlen jól éreztük magunkat, a hét egyik jelmondata is itt jött létre: „Nem csak a wc épül, hanem a közösség is!” Sokat dolgoztunk, és meg is csúsztunk időben, amit leginkább a tűznek köszönhetünk, ami nem szeretett volna égni, így az ígért fél nyolcas vacsorára csak fél tízkor került sor.
Másnap a túrát ebéd utánra tették át, megint csak a tűz miatt. Több mint két órán keresztül ültünk a konyhában, és próbáltuk néhányan életben tartani, ami – bár egyesek aztán a hét végéig füstszagúak maradtak – jó hangulatban telt. Sokat nevettünk, beszélgettünk, és folyton emlékeztettük egymást, hogy igyunk vizet, mert könnyen elfeledkeztünk róla. Ami talán senkinek sem vált kedvenccé, az a rőzsegyűjtés volt. Természetesen nekünk is egy ölnyi fát kellett összegyűjteni (lehetőleg szárazat, ami a pár nappal ezelőtti esőzés miatt nem volt könnyű), de persze trefortos-nomádos hagyomány miatt ezt a tizenegyedikes segítőink megnehezítették. Szó sem volt igazságosságról és az „1 öl” fogalmáról. Dúlva-fúlva (megszokott kilencedikes reakció) dolgoztunk, de sikerült sok tűzifának valót szedni, így elégedetten fejeztük be a napot.
A túra kb. 10 km volt, egész osztályos. Az utána lévő szabadidőben elindult a röpipálya építése (ami sohasem lett igazán kész), így voltak, akik röpiztek, mások kártyáztak, beszélgettek, vagy fát vágtak ülőhelynek. Az eredeti tizenegy órás takaradó ellenére már tíz előtt mindenki a sátrában volt. Elfáradtunk :). Viszont nem sikerült egyhamar elaludni, mert a nagy fogmosások, öltözködések közepette igazi velőtrázó sikolyt hallottunk. Több lány rohant le a lányvécé felől, ugyanis röfögéseket és ágropogásokat hallottak. Nem tudom ki sikított, de én a helyében elmennék meghallgatásra egy horrorfilmhez…
A második nap sem telt másként, bár kicsit hosszabb túrára mentünk, amire sikerült végre időben elindulnunk. Már nem csak mentünk és mentünk, hanem a tájoló használatát is próbálgattuk terepen.
A táborba való visszaérkezés után mindenki elfoglalta magát, miközben izgatott sutyorgás haladt végig a diákok között. Volt egy titkos terv. Hogy miről is volt szó, csak pár óra múlva derült ki, pontosan 19:15-kor, amikor Gregorics tanár úr elkiáltotta magát: „Action! Action!”. Az osztály két társunkat körbefogta, megkötözte őket hogy ne mozdulhassanak és lássanak, és berakták a Ladába. Egyik a csomagtartóba, a másik a hátsó ülésekre került. Persze senkinek semmi baja nem lett, értették az előre eltervezett viccet az áldozatok. Egyedül Pásztor tanárnő sikoltozott, aki – mint az összeesküvés vezetője – igazán rossz néven vette, mikor a segítők őt is megkötözték és betuszkolták az anyósülésre… „Árulók, Árulók! Az árulók Dante poklának legmélyebb bugyraiba kerülnek!”. Sajnos a kis ijesztgetésnek nem sok eredménye lett, mivel csak pár száz méterre lettek kirakva, ahonnan a legegyszerűbb visszajutni. Meg hát a fake medvehang sem volt túl meggyőző…
Szerdán, a harmadik napon újra közösen indult útra az osztály, majd egy hatalmas kaptató után három részre váltunk: gyorsakra, közepesekre, és lassúakra. Az utóbbiba mentek a legtöbben, így például a közepesben a kísérővel együtt hatan voltunk, igazán családiasra véve a hangulatot. Bár a szekérutak nem pontosan ott voltak, mint ahol azt a térkép jelölte, igazán jól éreztük magunkat, még muflont is láttunk! Délután egy újabb kis kedves rőzsegyűjtés volt (de már sokkal korrektebben), és este vacsora után még nyárson sütöttünk szalonnát és virslit. Ezen a ponton már mindegy volt, hogy leesett-e a földre a kaja, vagy sem. Megette valaki így is, úgy is…
Csütörtökön voltak a napostúrák, amikor már kísérő nélkül 4-6 fős csapatokban vágtunk neki az erdőnek. Ezen kívül nem nagyon történt semmi új, szokásosan röpiztünk, kártyáztunk, segítettünk a konyhán stb.. Egyedül egy gyenge próbálkozás volt a számháborúra, aminek viszont hamar vége lett.
Este még megtörtént a teszt, ami során felmérték, mennyire vagyunk képesek a másnapi feladatra, majd ez alapján beosztottak minket kettesével, hármasával, illetve tippeket is adtak a másnapi pontokhoz. Bár tudtuk, hogy a pénteki nap lesz a legnehezebb, ekkor kerültünk a legkésőbb ágyba, annyira elhúzódott… minden.
Az ötödik napon vettünk részt a nagybetűs TÁJSÉTÁN. Igen, ez az idő is eljött…
24 pontot kellett megtalálnunk, és este hétre visszaérnünk (legkésőbb) a táborhelyre. Erről nem fogok tudni sokat mesélni, hiszen mindenkinek máshogy telt a túra. Amit viszont közösen mindannyian átéltünk, az a hatalmas zuhé volt. Nem úsztuk meg mi sem, eddig tökéletes időnk volt, de nem nomád a nomád eső nélkül. Úgyhogy tetőtől talpig átázva és dideregve sok csapat levágta az utat. Egyesek nem kockáztatták a meredek részeket a csúszós talaj miatt (teljesen világos), másoknak viszont elegük lett, és minél hamarabb száraz ruhába szerettek volna bújni (szintén érthető).
Összesen két csapat találta meg az összes pontot. A leghosszabb ideig túrázók 11 óra 10 perc alatt értek be, pedig még stoppoltak is. Arról persze nem beszélünk, hogy a sofőr csak úgy engedte be őket a kocsiba, hogy előtte az ülésre terített zacskókat, olyan koszosak voltak…
Este volt egy táborösszegző, ahol kicsit beszélgettünk az élményeinkről, majd hamar elmentünk aludni.
Szombaton megettük utolsó reggelinket, majd hatalmas pakolás vette kezdetét. Pár órán belül eltűntek a sátrak, és még néhány apróbb dologgal készültünk fel a következő osztály érkezésére.
A visszafelé út szintúgy borzasztó volt, mint vasárnap, ráadásul most „Pásztor-tempóval” mentünk, ami annyit takar, hogy próbáljuk tartani a tempót osztályfőnökünkkel, de már a kezdettől fogja tudjuk, hogy az lehetetlen.
Ami még izgalmas volt, az a vonat utáni rohanás. A tanárnő előrefutott szólni, hogy várjanak meg minket, mi meg a cuccainkat kapkodva pánikoltunk. Senki sem szeretett volna még egy órát várni. Szerencsére elértük, így megnyugodva utaztunk tovább hazafelé…
Sok mindent mondanak a nomádtáborról, de egy dolog biztos: feledhetetlen. Ha élvezed, ha nem, biztos sokat fogsz még róla mesélni, akármilyen hangvételben is. Bár a mi osztályunknak különösen nehéz volt elfogadni az adott körülményeket, úgy gondolom (vagyis inkább remélem), sikerült sok új élményt szerezni, megtanultunk rengeteg dolgot és biztosan átértékeltünk néhány dolgot az életünkben.
Engloner Dóra, 9. c.
