A beszédet írta Marx Lili, Soós Márton és Kapitány Bogi, előadta Spiesz Anna
Szinte hihetetlen, hogy eljött ez a pillanat. Ahogy itt állok, “körbevesznek jóbarátok, körbevesznek jóbarátok, és ro”…konok és tanárok és diáktársak és az igazgatóság. Egyenesen lehetetlen feladatot vállaltunk a beszéd megírásával, hisz lehetetlen mindent hatszáz szóba belesűríteni.
Kezdjük az alapoknál. Ha valakiben felmerül a kérdés, hogy mennyi időt töltöttünk együtt a Trefortban, a legreprezentatívabb válasz erre a következő lenne: osztályunk legfiatalabb családtagja épp érkezésünkkor született, és ahogy mi befejezzük a gimnáziumot, ő már kezdi az általános iskolát.
Mindenki más célokkal és adottságokkal érkezett, de egy közös volt bennünk: mindannyiunknak kiemelkedő oktatást nyújtott a Trefort. Tanáraink mindent megtettek, hogy fejlesszenek, pedig nem volt egyszerű dolguk. Szabotálta őket másfél évnyi karantén, egy teljesen új rendszer, és az, hogy „előttük nem titok, hogy nem voltunk angyalok” sem.
Különböző elképzeléseink voltak az eszközről, de a cél mindig világos és közös volt. Felkészülni az érettségire, a továbbtanulásra, végül az életre. A célegyenesben sikerült megtalálni a közös hangot. Mi, diákok lettünk olyan érettek, hogy megértsük, akármilyen nehéz, akármennyi energiát igényel, minden a mi érdekünkben történik. A tanárok pedig egyre több empátiával fordultak felénk, főleg mivel az új érettségivel jókora bizonytalanság és stressz szakadt ránk. Mi leszünk az elsők, akik megküzdenek ezzel a kihívással.
Emellett egyedivé tesz minket az is, hogy mi vagyunk a rekord-minimumot tartó évfolyam a sportnapon való részvételben, illetve az utolsók, akik megtapasztalhattak egy valódi trefortos színjátszó fesztivált. A “Lepsénynél még megvolt” című produkciónkkal nagyot is arattunk és a “legjobb díszlet” díjat is hazavittük. Ez sokat jelentett nekünk, hisz hónapokon át Kucó gangján festettük Fenyvesiék lakásbelsőjét. Azóta, “Földvár felé félúton” mindig nagy jelentőséggel bírnak számunkra a „Lepsény” és „Polgárdi” feliratú táblák. Továbbá, nem sok osztály mondhatja el magáról, hogy a kémia tanáriban egy kézzel festett, aranykeretes portré lóg az osztályfőnükökről, illetve azt, hogy minden évben megnyerte a teremszépségversenyt Kreativitásunkat pedig az egyedi és monumentális legótablónk is mutatja. Művészi vénánkat az ofőnktől örökölhettük, aki tizedikben minden nap osztályunk más-más tagjáról írt verset. Sajátos kulturális nevelésünket a Tanár Úr és Boronkai Tanárnő, alias Eminem és Emigen egy privát koncerttel is gyarapították.
Számos olyan pillanatot tudnék megnevezni, aminek “bennem az emléke örökre megmarad”. Ilyen például, mikor délutánonként olyan sokáig bent maradtunk társasozni, hogy a portás bácsi rakott ki minket. Máig hálásak vagyunk a fiúknak, hogy felhúztak egy hidat, hogy ne kelljen átmennünk a sáron a szép, új gumicsizmánkkal, mikor nomádban “zuhogott az eső az égből a földre”. Azt is köszönjük, hogy első reggel ágyba kaptuk reggelit. Sosem felejtjük, mikor Kucóék hálószobájában, Nia forralt borával a kezünkben könnyezve néztük a hetedikes, babakorinak tűnő képeinket az utolsó karácsonyunkon.
Ez az év ugyanis erről szólt. Sok volt az utolsó, és szépen lassan realizáltuk, hogy “akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink”. Míg régen rögeszmésen számoltuk a napokat a következő péntekig, nyáriszünetig, idén azon kaptuk magunkat, hogy inkább lelassítanánk az időt, azért, hogy együtt lehessünk még egy kicsit.
Míg az első félévünket a szalagavató tematizálta, a második félév már az érettségiről szólt, ami picit olyan, mint Voldemort. Nem nevezzük nevén, próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy még messze van, de mindannyian tudjuk, hogy egyszer el fog jönni. Ám egy valamiben biztosak vagyunk. Lehet, hogy most kemény ellenfélnek tűnnek az érettségik, hisz “éjjel tanulsz és fáj a szemed, s a fáradtságtól a könnyed kicsordul”, úgy érzed magad, “mint a leszakított haldokló virág”, de nyáron már nevetve fogunk visszaemlékezni arra, mennyire rettegtünk középiskolás éveink főgonoszától.
Azonban nem is ez a lényeg. Ami fontos, hogy mindannyiunknak rengeteget adott a Trefort. Hálásak vagyunk azért, hogy tájékozottabbak és okosabbak lettünk az itt töltött idő alatt. Lehet, hogy visszatekintve minden olyan egyszerűnek tűnik, pedig rengeteg erőfeszítést igényelt, hogy olyanok legyünk, amilyenek most vagyunk. Ahogy lapozgattuk a hetedik óta őrzött füzeteinket, rájövünk, mennyi energiát fektettünk beléjük. A dolgozatra, vagy a kapott jegyre már egyáltalán nem emlékszünk, mert nem is ez számít. Hanem inkább az, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk érte.
A fotókat készítette Raza Katarina, a Trefort Fotó Team tagja
