A beszédet írta Zupkó Alíz és Zsótér Zsófi, előadta Zupkó Alíz
“Kész esettanulmány ez az osztály!” Néptánc óra, 2019. december 11.
Milyen igaz! Amit Littner tanárnő már nyolcadikban észrevett, azt a további négy év sikeresen bizonyította. Nagy az isten állatkertje, mi 32 teljesen különböző egyéniségként léteztünk 6 évig összezárva – úgy hangzik, mint egy rossz pszichológiai kísérlet. De figyeljetek, túléltük, és ami még fontosabb, a suli is túlélte…
Már hetedikes kis lurkókként komoly hírnévre tettünk szert. A ballagási újság ,,Idézz fel egy emlékezetes sztorit az itt töltött 6 évedből!”- rovatában az egyik akkori 12.-es neve alatt a következő szerepelt: ,,Vicces volt, mikor az óra közepén berontott egy 7.-es kissrác, bejelentette, hogy rászorult egy vonalzó az ujjára és nem jön le.” Talán még egy képet is mellékeltek hozzá, amin egy osztálytársunk és a kissé feldagadt ujja szerepel.
A termünkről annyit, hogy teljesen fehérre meszelve kaptuk meg hetedikben, így ki lett szolgáltatva az éppen aktuális mániáinknak. Kakaós tej, energiaital-oszlop, közlekedési táblák, amiket vagy az utcáról, vagy más termekből tulajdonítottunk el (na jó, kaptuk). De a második emelet 8-as termén kívül lássuk, mik voltak még az elmúlt hat év meghatározó helyszínei:
Múzeumkert: Alapvető minden trefortos osztálynál, hiszen ez a kis barátságos park, a nem mindig barátságos parkőrökkel, olyan nekünk, mint a radnótisoknak a Liget, apáczaisoknak a pesti Duna-part, politikusoknak az Adria. Mindenesetre volt ott matek palacsintával és angol a fűben, párok a suliból, akiknek általában a Múzeum-kert az első nyilvános debütálása.
Nőtincs: Utolsó bástyánk, mielőtt a karanténnal kicsúszott a lábunk alól a talaj. Az utolsó alkalom, hogy az osztály közösen készült színjátszó fesztiválra, ami végül elmaradt és sajnos azóta sem támadt fel.
Otthon: Másfél év. Másfél év bezártság, kettő elmaradt sportnap – és egy fél online, amit minőségi videókból vágtunk össze, és szerencsére privát megosztásban maradt. Online osztálykarácsony. Online társasok, Secret Hitler-láz. Hiány.
Börzsöny (nomád tábor): Komfortzónából való kilépés, a Solo egy agresszív fajtája, ami végül verekedésbe csap át. Magas fűben nem lehet látni a csoportot, menetelés hegyen át, völgyön át, hajnali ötkor kotyogós kávé, elszámolt kilométerek. Átvágás egy mészkőbányán, utak, amik nincsenek, dzsindzsás, ami nagyon is van és csajka, amiről itt tanulta meg mindenki, hogy mit jelent és hogyan kell elmosni.
Margit-sziget: Röpizés és fűben ülő társas, új Szigetkör rekord (15 perc), fára mászás, görkori és évfolyampiknik.
BVSC: Ha elég sokáig folyatod a vizet, lehűl. Fiú-lány tesi, fájó végtagok. Szalagavató próbák, röpizés orrvérzésig, fél órás késések, mert mindenkitől borzasztó messze van. Hógolyózás mulatós jelmezben.
BTK: A szabadság szigete! A felszabadult öröm, hogy bármilyen későn esel be, nem állít meg a portás Gábor hangja, hogy: Név? Osztály?
Nemzetközi akcióink:
Erdély: Az utolsó osztálykirándulás, sokunk szerint az egyik legjobb. De vizes volt. Nagyon. Ilyen esőt nem látott még Székelykő, mint ami a mi nyakunkba zúdult akkor. Ennek ellenére bevettük Kolozsvárt, Temesvárt, Marosvásárhelyet, míg végül a kicsit túl közvetlen buszsofőr haza nem szállított minket. Az a két óra várakozás a határon meg szinte elrepült.
Sítábor: Idén januárban más szállással, szűkebb társasággal vágtunk ugyan neki az osztrák hegyeknek, de az élmény nem változott. A gőzgombóc íze a szánkban vagy a keserű csalódottságé, mikor az előttünk lévő hüttéző viszi el az utolsó darabot. A Tóth Tanárnő kék-fehér síkabátja, meg ahogy hallod, hogy valaki 120 km/h-val száguld el melletted a pályán. Nekünk már nem is olyan magas hegy a Mátra és nem is Trefort a Trefort sítábor nélkül.
Furcsa így kimondani, de hat évünkből összesen csak négyet töltöttünk ténylegesen az iskola falai közt. Tél végére az egyetemi termekből átfagyottan visszaköltöztünk az utolsó hajrára, amikor szinte már időnk sincs, hogy felbecsüljük, mit jelentett ez a hat év, mit jelentett az iskola, a termünk falai. Alig tudatosul, hogy mikor jönnek el az utolsó hetek, napok, órák…
Ide, a Múzeumkertbe még biztosan visszatérünk, de már nem Trefortos diákokként. Lezárunk egy korszakot, a búcsú viszont nem végleges.
Csak azért fáj annyira, mert a Trefort hiányát nem lehet megszokni.
A fotókat készítette Raza Katarina, a Trefort Fotó Team tagja
