Alig tettük be a lábunkat az iskolába, egyből visszakívánkoztunk a Balatonra. Fernengel tanár úr szervezésében 22 diáktársammal ezért vágtunk bele a Kelenföldtől Balatonkeneséig tartó mintegy 120 kilométeres távba, mely számos kalandot, örömöt okozott, de némi erőfeszítést is követelt tőlünk.
Szombat reggel fél 8-kor találkoztunk Kelenföldön, egy órával korábban, mint tavaly, mégis most mindenki időben ideért. Cuccok pakolása, hatalmas logisztika, bringa utolsó átnézése, puszi anyukától, apukától és GYÜLEKEZŐ!!! Tanár úr még utoljára felhívja a figyelmet a túra legfontosabb szabályaira és hamarosan kezdetét is veheti az indulás. De előtte még a lényeget kiemelném: „A kerékpározás csodálatos dolog, de veszélyes üzem!”
Szóval „majdnem pontban 8 órakor elrajtoltunk”. Itt még egyben haladva koordináltuk a mezőnyt a városból kifelé, de a kihívások egyből kezdetét vették. Egy saroknyit nem haladtunk az első táskaleesésig, amit követett a második, majd egyből a negyedik szétesett több hónapnyi elemózsiát tartalmazó csomag.
Mire Budaörsig elértünk, már minden kerékpár felszerelése biztosan illeszkedett, és a többiek is bemelegedtek, úgyhogy sor is kerülhetett a csoportbontásra sebesség szerint. A tavalyi tapasztalatok nyomán idén csak két csoport indult, mondván, hogy az „elején még mindenki nyomja neki”. Én a gyorsabb csoportot vezettem, melyhez 6 fő csatlakozott, vállalva a 25 km/órás átlagot Etyekig. A többiek itt még maradtak a „fontolva haladók” csoportjában Fernengel tanár úr vezetésével. Ők minden bizonnyal tartogatták erejüket későbbre, hiszen minden bevárási ponton lehetőség volt a gyorsabbakhoz, illetve lassabbakhoz csatlakozni.
Etyekig meglepően hamar elértünk, és sokat várakoznunk sem kellett a Magyar-kút mellett. A megállást követően vettük célba az utunk során elénk kerülő legnagyobb emelkedőket, viszont megdöbbenésemre ezt a szakaszt is igazán zökkenőmentesen teljesítette a csapat a pázmándi összevárási pontig, ami előtt idén már nem tévedtünk el.
Itt egy limonádé, a kút működésének megfejtése, majd a Velencei tóban való fürdőzés gondolata járt előttünk. Utóbbit egész belátható időn belül el is értük, igaz kis kerülővel az immáron háromfelé választott „sereggel”.
Ám a Velencei-tóhoz érve fürdőzés iránti kedvünk megszűntével az utolsó csapat bevárását követően tovább is indultunk. Gyors csoportunk előnye nem tartott sokáig, hiszen Sukorónál Gergő megszerezte a túra első defektjét. Itt nem lacafacáztunk túl sokat, 3 percbe sem telt, mire tovább tudtunk haladni a kicserélt gumibelsővel.
A következő megálló már Székesfehérvár „labirintusában” az InterSpar előtt meg lett ejtve, ahol mindenki kielégíthette szomját, étvágyát, illetve gyakorolhatta a palackvisszaváltást. Itt jól esett tudomásul venni, hogy már csak az út egy harmada van vissza, ugyanakkor a Fernengel tanár úr számítása szerint megállapított szintidőt két órával lekéstük.
Na de fogytak a kilométerek, fáradtunk, a csoport lelkesedése viszont nem tört meg. A következő említésre méltó akciót Bozsó mutatta be nekünk, aki miután kiderült, hogy defektes bringájához nincs pótbelsőnk, és a folt elengedett, kilométereket futott vállán a kerékpárral a fülei megállóig.
Innen kivételesen a lassabb csoportnak előnyt adtunk a szerelés befejeztéig, majd a gyorsabb csoportot is ketté bontva az „országútis szektorral” meghajtottuk az utolsó kilométereket az akarattyai Unicum megállóig.
Ezt követően mindenkit összevárva, az utolsó 7 kilométer a levezetéssel telt, melynek végén elértük úticélunkat a balatonkenesei Honvéd kempinget.
Az első napot majdnem minden induló sikeresen teljesítette, egyedül Misinek kellett rosszullét miatt hamarabb kiszállnia. Nagyjából este hat órára, tíz óra kerékpározás után érkeztünk meg. A húsz ember 120 kilométer alatt négy defektet kapott, többnyire királydinnyét szedtek össze.De ekkor még koránt sem ért véget a kaland. Következett a bejelentkezés, a trefortos intelligenciát meg nem haladó, de megpróbáltató kérdőív kitöltése, majd a sátorállítás. Végül eljutottunk a vacsorához, mely a már jól bevált(?) frankfurti leves volt, melyre lehetett még fogyasztani nomádos mákosgubát. Ezt követte a nap megkoronázása, fürdés a Balatonban.
Őszintén, hogy milyen volt? – HIDEG!!! Nem úgy a zuhany, ahol ugyan fejlámpával ugyan, de élvezhettük a langyos vizet.
Ezek után jól esett lepihenni a sátorba, és mélyen aludni másnap reggelig, lemaradva a többiek által mesélt éjszakai hangos, vitatkozó személyekről.
Másnap reggel 8 órára terveztük be az indulást. Ez azonban képtelenségnek tűnt, hiszen csak 7 óra után keltünk fel. Végül nagyjából fél 10 magasságára a sátorokat összeszedve, túl sokat lakmározva a mákos gubából menetkész állapotba kerültünk.
Akarattyától már a szétválasztott csoportokban haladtunk, némileg kevesebben, hiszen akadt olyan, akinek vagy fáradtságra hivatkozva, vagy iskolai okokból haza kellett hamarabb mennie. Viszont csatlakozott hozzánk Zsuzsi és Ákos is, akik az első napon nem tudtak részt venni, és újult friss erővel serkentették a csapatot.
Visszatérve Kőszárhegyig nagyjából úgy telt az út, ahogy beterveztük, ám már el kellett kezdeni a védekezést a királydinnye támadásai ellen. Fehérvárig négy defektet kellett megjavítani, mely ki is merítette a belső készletünket. Az Obi kínálata ennek feltöltésében sajnos nem volt nagy segítségünkre, innen csak foltot sikerült vásárolnunk. Erre szükség is volt, mert a következő megállónkig, Pázmándig még jó pár defektet begyűjtöttek a lelkes „királydinnyészek”. Szerencsére a faluban vasárnap is nyitva volt a kerékpárbolt, úgyhogy Gergő és Krisztián beszerezhették a hiányzó belsőket.
Pázmándról végül több, mint egy óra után indultunk tovább sorozatos defektjavítások után. Mondhatni egész jól bele is jöttem a gumicserébe a tizenegy megjavított gumiköpeny alatt.Innentől viszont belehúztunk. Fáradtan, de nem reménytelenül és egész lendületesen másztuk meg az „Etyeki-havasokat”. Nem is kellett sok, elértük Biatorbágyot, Törökbálintot, Budaörsöt, majd végül Budapestet is. Itt már kezdett sötétedni, és a lámpák is előkerültek. De nem kellett sok, visszaérkeztünk az őrmezői parkolóba, ahol anyukák, apukák már nagyon várták a porontyok épségben való viszontlátását.
Mindenki örül, köszönetnyilvánítások, közös fotó, majd másnap viszontlátás a Trefortban.
A két nap alatt az összesen 240 kilométert 17 induló teljesítette, négyen féltávot mentek. Külön kiemelendő, hogy minden évfolyamból volt teljesítő, és nagyon fegyelmezetten, segítőkészen, de felettébb jó hangulatban haladt a bringás brigád. Összesen tizenegy defektet kellett megjavítani a túra során, és ki tudja hány abroncs szenvedett úgynevezett „lassúdefektet” vagyis engedett le másnapra otthon.
És akkor azt mondhatnánk, hogy az idei Tour de Trefort véget ért, de természetesen nem maradhatott el a túraösszegző sütizés, melyet másfél héttel a bringázás után tartottunk. Itt külön kihangsúlyozásra kerültek a résztvevők egyéni tapasztalatai, és formáztunk a szabályokon, hogy jövőre még kevesebb bonyodalom közepette, még színvonalasabb körülmények között zajljon le a TDT avagy a Tour de Trefort.
Gratulálok a résztvevőknek, nagyon köszönönöm az együttműködést, a belefektetett energiát, mellyel nekem és a többi résztvevőnek is (remélem) maradandó élményt sikerült nyújtani.
Külön köszönet Fernengel tanár úrnak a főszervezőségért,
Rékának a reggeliért, vacsoráért, és a csomagjaink szállításáért,
Marcinak, Gergőnek, és Krisztiánnak a csoportok vezetéséért.
Illés Balázs, 12. c
Vélemény, hozzászólás?